4. fejezet - Napok

   A napok úgy teltek, mint mikor Jimin lehajtott, majd elhajtott a házuk elől.
Egyszóval: gyorsan.

   Anyum engedélyével otthon maradtam és a héten nem mentem be az egyetemre, amit barátaim furcsálltak, így a zaklatás, tőlük sem maradt el. Mivel annyi életkedvem nem volt, hogy felálljak és elmenjek WC-re, így miután nyolcvanadszorra hívtak, felvettem és lebeszéltem velük, hogy Pénteken, a bandahelyen találkozunk. Hosszas viaskodás után belementek, így a, számomra nem várt napon egy laza öltözetet magamra kapva lassan elindultam helyünkre, ahova megérkezve már mindenki aggodalmasan várt.
Csak mosolyogni tudtam, viszont szemem könnyekkel telt meg.
- Na! Hyungnim! - jött oda Ki és úgy csapódott belém, akárcsak egy meteor.
- Mi van, Papa? - bökött oldalba Emilie, amire ismét csak mosolyogni tudtam.
- Elment. - válaszoltam elhaló hangon és könnyeimmel küszködve dörzsöltem talpamat a földnek, miközben fájdalmasan mosolyogtam.
- Micsoda? - kérdezte Gi, állkapcsa a földet súrolva.
- Hallottam hírét. - mondta Jack tarkóját megvakarva.
- Csak én nem tudom, hogy miről vagy kiről van szó? - fakadt ki Hyun, amire Gi helyeselve bólogatott válaszokra várva.
- Jimin. Kint voltunk a fesztiválon és lekaptak. Most meg már ki tudja mi van vele. Másnap reggel írt, hogy majd hív, vagy ír, azóta semmi. - magyaráztam nekik, miközben karjaimat keresztbe tettem.
Ezek után mindenki csöndben gondolataiba merült, mikor is Hyun és Gi hangosan felnevettek.
- Az durva egy este volt, öregem! - támaszkodott meg Gi Hyun vállán, mi pedig kérdőn néztük a nevető társaságot.
- Na, meséljetek! Miről maradtunk le! - karolt belém és Emiliebe Jack, miközben a legközelebbi padhoz leültünk.
- Az egész azzal kezdődött, hogy Hyun felhívott, hogy mi lenne, ha elmennénk a festre. Mondom neki miért ne, egy kis esti pasivadászat. 
A vödörfejűeknél találkoztunk, tudjátok, az kis régi büfés hely, ahol a két öreg dolgozik, akiknek vödörfejük van. Na, és ott találkoztunk. Ugye az a fest eleje volt, így ahogy haladtunk befele úgy nőtt a tömeg. Mikor már jól bent voltunk, akkor egy csáveszka leszólított, hogy nincs-e kedvünk megnézni, hogy milyen jól céloz, már ha értitek. Míg én helyeselve mentem a csávesz után, ez itt, ez itt mellettem teljesen elfehéredve állt és nem mert megmozdulni, úgy kellett magam után hurcolni. Miután az egyik bódénál megmutatta remek célba lövését elkönyveltük remek lyukérzéknek!
Aztán ugye beszélgettünk, ismerkedtünk, lement pár erőske, szóval természetesen a végére épp, hogy józanok voltunk, na meg még csatlakozott egy srác is, de aztán lehet annyira megütött a pia, hogy kettőt láttam belőle. Szóval jah, arról meg ne is beszéljünk, hogy olyan hangosan mentünk végig a Kisutcában, hogy mindenki felkelt ránk, sőt, volt aki ránk engedte a kutyáját és azt hittük, hogy valami nagy dög az árnyékától, de mint kiderült csak egy kis talajcirkáló, akit bármelyik pillanatban elvihetett volna egy galamb, de azért mi felmásztunk a fára. - magyarázta Gi, aminek a végére már sírtunk a röhögéstől.
- De mi másnap beszéltünk és ha jól hallottam, akkor kicsit sem voltatok jó állapotban. - mondta Ki, amire Hyun letaglózva megfogta fejét.
- Emberek, én még életemben nem ittam annyit, amennyit aznap este! Megfogadtam, soha többet nem iszok--
- Annyit! - mondtuk egyszerre, amire ismét nagy nevetésben törtünk ki.
Aztán a beszélgetés ment tovább, és sikerült elérniük azt, hogy aznap délután ne gondoljak Jiminre.
Mint két évvel ezelőtt is.

Miután kibeszéltük magunkat még elmentünk kajálni és inni valamit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a piás részét kíméltem, ugyanis még be sem léptünk, de én már azonnal kértem valami erőset. A többiek próbálták elvenni tőlem, viszont még így is több került belém, mint beléjük.
Mivel a délután folyamán nem nagyon gondoltam Jiminre, így hazafelé is így voltam.
Egy mosollyal arcomon léptem be házunkba, ahol már vaksötét volt, ami csak tetőzte elkeveredettségemet, hisz lábamon alig álltam.
Mikor épp valaminek nekimentem, vagy rosszabb esetben belerúgtam, egy kisebb nevetés és káromkodás csúszott ki számon, viszont mosolyom letörölhetetlen volt.
Miután majdnem leestem a lépcsőn, kis híján eltörtem a százéves vázánkat és cikázva nekimentem a falaknak, végre felértem szobámba, ahova még mindig mosolyogva léptem be.
- Szia Jimin! - dobtam le pulcsimat, majd bebújtam ágyamba. - Ja, igaz is, már nem vagy itt.
És ez volt az a pont, mikor az a rendíthetetlen, letörölhetetlen, szinte arcomra fagyott mosoly eltűnt.
Csak feküdtem ott, oldalamon, miközben a falat néztem, párnámat ölelgetve.
Nem tudtam, hogy pontosan mit csináljak, mit tegyek vagy hogy... mit érezzek. Sírjak, nevessek vagy talán semmit?
Akkor ismét elgondolkodtam (akkor már nem tudom hanyadszorra ezen), és elkezdtem végiggondolni, hogy mi is van, volt és lesz.
Mint mindig most is ugyan arra jutottam: semmi jó. Viszont tudtam, hogy most még nem szabad feladnom és a legfontosabb: nem szabad rossz útra térnem. De... ha pontosabban átgondolom, akkor rájöttem volna, hogy... az ivászat már régen rossz út.
A nagy gondolkodásban szemem lassan lecsukódott, majd pár perc múlva, a pia hatására, bealudtam.

Épp a kezemben lévő papírt olvasom, amit Jimin írt még nekem, mikor elment.
Tudtam, hogy itt van velem, hisz az előbb szólt, hogy elmegy WC-re. Valamiért muszáj voltam elolvasni azt a levelet, pedig tudtam, hogy nem szabad megtudnia, hogy megvan.
Könnyes szemmel néztem a levél utolsó sorait, mikor Jimin lassan bejött, az ajtót maga után becsukta, majd annak nekitámaszkodott.
Lefagyva ültem ott és nem mertem megszólalni, a levelet is erősen szorítottam két ujjammal.
Mivel szememben a sós víz csak tovább nőtt, egy pislogás után éreztem, hogy arcomon gyorsan leszáguldozik egy könnycsepp, amire Jimin merev mimikája meglágyult, ahogy merev teste is.
- J-Jimin... - szólítottam nevén, még két könnycsepp között, miközben ő felém közeledett.
Elém érve mellkasomnál fogva ledöntött, miközben felém hajolt.
- Csináljak olyat, ami elfeledteti veled azt, amit tettem? - kérdezte, miközben könnyes arcomat letörölte puha, pici kezével.
Ha még válaszolni is akartam volna sem tudtam volna, ugyanis még kezénél is puhább ajkait enyéimre nyomta, majd lassan mozgatni kezdte azokat, amit én lassan és félve viszonoztam, miközben keze lassan lesiklott felsőtestemen, hasamon többször végigmenve, majd mikor pici ujjait övembe akasztotta, majd meg is húzta a bőrből készült, erős anyagot, egy kisebbet nyögve eltoltam magamtól.
- Ji--
- Csss, ne beszélj... - suttogta fülembe, azután megharapta fülcimpámat, majd lágy csókot nyomott állkapcsom peremére.
Mikor nyakamhoz ért meleg ajka, kezével épp akkor markolt volna meg alul, viszont ezt egy hangos csöngés félbeszakította.
Telefonomat amint levettem helyéről azonnal felvettem, majd gyorsan felvettem, szabad karomat szemeim fedésére használtam és próbáltam a lüktetően fájó fejemet kicsit összeszedni jelenlegi állapotából.
- Szia, Ho. - köszönt Min, édesen csengő hangján.
Talán arra a pár másodpercre még a fejfájásom is abbamaradt, ugyanis a sokk, ami akkor elkapott, teljesen lebénított.
- Sz-Szia! - köszöntem neki és éreztem, ahogy a forróság ellepi tarkómat és nyakamat.
- Figyelj... tudom, történt, ami történt, viszont... én szeretném ezt megbeszélni, na meg egy kis reggeli, friss levegő nem árt a másnaposságra. - nevette el a végét, viszont megjegyzésére szemeim tányérnagyságúak lettek.
- M-Mikor...?
- Tegnap este, azaz éjszaka... nos, kicsit hangosak voltatok én meg... fogalmazzunk úgy, hogy a környéken jártam és hallottalak benneteket. - magyarázta, amire hevesen verő szívem megnyugodott.
Akkor mégse követett!
- Na, mit szólsz hozzá?
- Nos, tényleg nem ártana egy kis reggeli friss levegő, de... - néztem takaróm alá, ahol is azt a bizonyos... puklit pillantottam meg. - Még össze kell szednem magam.
- Remek! Akkor mondjuk... kettőkor a sétány elején lévő táblánál?
- Tökély! - egyeztem bele, majd elköszönve tőle telefonomat visszahelyeztem helyére.
Mik lesznek...

A hatalmas táblát néztem, ami mögött két még hatalmasabb fa ölelkezett össze.
Ide is viszonylag sokat jártam, bár a sok vízimadár mindig a kihalás szélére helyezett.
Épp a, már jól ismert szöveget olvastam, mikor valaki hátulról megölelt.
Lassan megfordultam, arcomon egy fülig érő mosollyal, majd kicsit szorosan megöleltem Mint.
El nem tudom mondani, hogy akkor, ott milyen érzések is kavarogtak bennem, viszont egy valamiben biztos voltam: az az ölelés akkor nagyon jól esett.
Karomat nyújtva neki, amit el is fogadott, kezdtünk el sétálni a már jól ismert ösvényen.
Kezdetben semlegesen és sablon dolgokról beszéltünk, viszont ahogy haladtunk beljebb és beljebb, úgy kezdtünk el a tárgyra térni.
- És... ami volt a festen... tudod mit, kezd az elejéről, utána én is elmondok mindent. - mondta, karomat jobban szorítva, miközben én a nyílt terepet néztem.
- Régen, három éve, jó barátok voltunk. Aztán amikor utoljára láttam kicsit több volt a búcsúzkodás, amit barátok csinálnak. Már akkor szerettem, de elment. Aztán jöttél te, akiben láttam valamit, de hamar rájöttem... csak fellángolás volt, de nem zavart. Szerettem az együtt töltött pillanatokat, igaz többet voltunk együtt, mégis kevés mindent csináltunk, de akkor is. Aztán te elmentél koliba és én meg bandáztam, kevesebb volt az együtt töltött idő, ha meg volt, akkor meg sok mindent csináltunk. Jött ő, három év után és hát... ezt meg kellett ünnepelni, azaz--
- Ti lefeküdtetek?! - akadt ki hirtelen, megállása után, amire csak megráztam fejemet.
- Nem, dehogy! Az erotika csúcsa eddig nyelvezés volt! De a kérdéseket a végére.
Szóval, egy kisebb vita után kibékültünk, viszont erre hamar rádöbbentettek, hogy nem jó. Viszont mire visszavehettem volna, addigra lekaptak a festen és mire felfoghattam volna a bajt, addigra már... már elment. - tértem mondandóm végére és éreztem, hogy az a bizonyos gombóc ott pihen torkomban, majd ránéztem Minre, viszont ő elmerengve nézett előre. - Kérdés?
- Egy csomó, de ezekre most nincs idő.
- Időm, mint a tenger. 
- Mindegy, lényegtelen. A lényeg, hogy értem mi is történt valójában, viszont egy valami nem világos: te nem tudtad, hogy Park Jimin egy híres énekes és táncos, aki a BTS egyik tagja?! - kérdezte értetlenül, amire elmosolyodva megráztam fejemet.
- Nem. Dehogy őszinte legyek, nem is érdekel. Számomra egy sunyi dög, akit mindennél jobban szeretek. - válaszoltam és ismét a tájat néztem.
- És abba belegondoltál, hogy a cég választások elé helyezheti és akkor mit fog csinálni? 
- Többször is és ugyan arra jutottam: semmi jót. Fontosabb a banda, a barátok, a rajongók, minden, hisz keményen megdolgozott érte. Ha engem választ... talán még meg is verem. - nevettük el a végét, majd visszatérve az erdőbe folytattuk beszélgetésünket.
- Hiányzik?
- Mindennél jobban, de hiszek benne, hogy majd ír vagy hív. De ennyit rólam, halljuk a te részedet! - néztem rá kíváncsian, ugyanis ez a része a beszélgetésnek jobban érdekelt.
- Mikor koliba kerültem az egyik szobatársammal nagyon jóba lettünk, viszont ő... az a belevaló, vagány csaj, akinek az élete nagy részét a bulik határozzák meg és megkért, hogy menjek el vele egy buliba. Mivel kicsit belevalósak voltunk így a piát szinte vedeltük, amiből az lett, hogy másnap reggel egy fiú karjaiban ébredtem. Vele aznap össze is vesztem és megkértem, hogy felejtsük el, viszont ő... kitartóan keresett és még a koliba is eljött. Próbáltam a közelségedet keresni, viszont vagy nem vetted fel vagy nem értél rá. Azt mondta, hogy visszavesz és ezért kicsit közelebb engedtem magamhoz, ami egyre csak nőtt, majd újra megtörtént és pont aznap hívtál. Azt hittem, hogy lebukok, így próbáltam valamit kitalálni, ami ezek szerint sikerült. Aztán jött a fest estéje, ahova elhívott, te meg akkor egyszer sem jelentkeztél így elmentem vele, viszont mikor megláttalak Jiminnel... fájt, viszont megérdemeltem. - magyarázta, majd mikor az erdőbe értünk utunkat csöndbe folytattuk.
Szóval előbb ő csalt... 
Kezemet zsebembe raktam, miközben az ösvény végét néztem, ami már csak pár méterre volt.
Mikor visszaértünk a nagy táblához egymással szembefordultunk és csak meredtünk egymásra, amit ő tört meg.
- Chung-Ho, szerintem mind a ketten tudjuk, hogy ennek a kapcsolatnak valahol itt a vége, viszont... szeretnék elnézést kérni és még valamit kérni. - jött közelebb és két karomba kapaszkodott.
- Mi lenne az? - kérdeztem hol ajkait, hol szemeit nézve.
- Egy utolsó csók... - a végét szinte már lehelte, miközben tarkómat megfogta és lehúzott magához egy rövid csókra.
Ajkainkat lassan mozgattuk, én derekát, ő nyakamat ölelve, akárcsak mikor harmadik randik végén búcsúzkodtunk, viszont most utolsó összefutásunk csókját vívtuk.
Miután kicsit pihegve elváltunk, egymás szemeibe meredtünk, majd egy ölelés után végleg elváltak utaink.

Lassan bukdácsoltam hazafelé, mikor is elpillantottam jobbra, a tengerpart felé. A melegedő korlátot megfogva néztem, ahogy a nap lassan feljebb emelkedik, majd lassan kitűnik a víz végtelen határa mögül.
- Mi lesz még...? - kérdeztem magamtól, majd tovább folytattam utamat hazafelé.
Útközben pár ismerőssel az egyetemről összetalálkoztam, akiknek egy kisebb mosollyal köszöntem, majd gyorsan haladtam is tovább.
Házunkhoz érve hanyagul az üres felhajtóra néztem, majd szinte betörve az ajtót gyorsan lerúgtam cipőt, kabátomat pedig hanyagul ledobtam a cipős szekrény tetejére.
A csendes ház csak úgy zengett hangos lépteimtől, viszont ez hamar abbamaradt, mikor ágyamba csapódva elterültem.

   Már-már sikerült elaludnom, mikor telefonom elkezdett rezegni zsebembe.
- Na, de jól tudsz időzíteni... - szedtem elő a rezgő készüléket, amit meg se nézve felvettem.
- Szia, Ho...