3. fejezet - Ismét búcsút mondasz?

   Hazafelé trappogtam a suliból, miközben a hülye tanáromat szidtam.

   A házba beérve ínycsiklandozó illat csapta meg az orromat.
Gyorsan lerúgtam cipőmet, majd a konyhába siettem, ahol megláttam Jimint, aki éppen mosogatott.
Csak két nap telt el, amióta együtt vagyunk, de már szinte olyanok vagyunk, mint a házasok (itt gondoljatok a veszekedésekre)!
Lassan mögé osontam, majd szorosan magamhoz öleltem.
- Jimin-shi!
- Te őrült! Megfulladok! - kezdte el csapkodni karomat, miután sikeresen kiesett kezéből a szivacs, na meg az üvegpohár.
Engedtem szorításomon és fejemet vállára helyeztem.
- Mit csinálsz itt? - bukott ki belőlem a kérdés, de választ nem kaptam.
Mivel nem erre számítottam, megcsikiztem oldalát, amire megugrott és ismét kiejtette kezéből a szivacsot és most egy tányért.
- Chung-Ho! - kiabált rám, miközben karjaim között oldalra fordult és felnézett rám.
Bambán néztem rá, amire csak megrázta fejét, majd folytatta a mosogatást.
Pff, milyen kis izé.
Unottan az asztalhoz sétáltam, majd leültem rá, azután pedig Jimint kezdtem el nézni, ahogy a meglévő cuccokat még gyorsan elmossa.
- Milyen volt a suli? - kérdezte hirtelen, amivel kizökkentett bambulásomból.
- Jó, bár kaptam egy beírást. - válaszoltam és eszembe jutott a hülye osztálytársam és a még hülyébb tanárom.
- Na, mesélj! - fejezte be a mosogatást, majd leült velem szembe, azután kíváncsian rám meredt.
- Álltam, az ajtóba, mikor jött a nagyon okos osztálytársam és mikor jött be az ajtón kigáncsolta a kifelé jövő tanárt, aki akkorát zakózott, mint az ólajtó és az egész balhét én vittem el. - magyaráztam, majd hanyagul megrántottam vállamat.
- Ennyire nem érdekel?
- De, csak már kidühöngtem magamat. - álltam fel, majd egy puszit adva Jimin arcára az emeletre mentem.

Felérve szobámba a rend és a tisztaság fogadott, amit elképedve néztem. Táskám leesett vállamról, amit Jimin mosolyogva vett el a földről, majd forgós székembe helyezett.
- Tetszik? - kérdezte az asztalnak dőlve.
- Nagyon! - válaszoltam mosolyogva, ahogy elkezdtem felé lépdelni.
Már tudta, hogy mit akarok, így felemelte karját, amit ahogy közelébe értem nyakam köre fonta, majd meg nem várva a romantikus szemkontaktus felvételt azonnal lehúzott magához és mohón ajkaimra mart. Egy pillanatra sem ellenkeztem, sőt, megtámaszkodtam asztalomon, háta mögött, ezzel rátehénkedve, míg ő csak szorosabban fogta nyakamat. Szinte úgy szorított, mintha ez lenne az utolsó pillanatunk együtt.
Mikor kicsit eltávolodtam tőle halk, mégis gyors pihegését hallgattam. Hirtelen odalentről egy hatalmas ajtócsapódást hallottunk, amire én értetlenül néztem ajtóm irányába, viszont Jimin csak búsan lehajtotta fejét. Mire megkérdezhettem volna, hogy mi a baja, Apa hangos és dühvel teli hangját hallottuk meg:
- Fiúk! Azonnal gyertek le! 
Szó nélkül indultunk meg lefelé, rohamos tempóban.
Odalent Apám fel-, s alá járkált, egy újságot, na meg telefonját szorongatva kezében, amit fel is mutatott, ahogy meglátott minket az utolsó lépcsőfokon állva.
- Ez mi?! - üvöltötte, ahogy képembe nyomta az újságot és telefonját.
Értetlenül néztem az újságon lévő képre, majd a telefonra, mikor sikerült beazonosítanom a látottakat.
Én és Jimin voltunk rajta, ahogy épp egymás karjaiba burkolózva váltunk egy szenvedélyes csókot, amit gondolom akkor sikerült lekapni, mikor Minnek megmutattuk, hogy kik a jampik valójában.
- Olvasd csak el hangosan mi van odaírva! - mondta Apám, majd a nappaliba ment, ahova Jimin időközben elbújt.
- "A nyár eleji Busani Köszöntő Fesztiválról kaptuk ezeket a képeket, amiken a híres koreai banda, BTS Jiminje éppen egy másik, vele egynemű, fiatalemberrel a tenger előtt romantikus, na meg forró pillanatot váltanak. Mint azt tudjuk Jimin nemrég, egyik V live-os videójában megemlítette, hogy hazalátogat családjához, Busanba, amit a BigHit meg is erősített, na meg Jimin a twitter oldalukon erről képet is tett közzé, az odafelé útról. Vajon nem is erről van szó? Talán csak elterelő hadművelet volt az egész? A fandom, azaz az ARMY-k, azóta dühöngnek, na meg válaszokat várnak, amióta ezek a képek felkerültek az internetre. Nem is kell mondanunk, hogy mennyire meglepett, na meg hogy mennyire felkapott lett! A kérdés az, hogy vajon ezek tényleg igaziak, vagy csak két cosplayes fiatal, akik szerettek volna egy kis figyelmet maguknak? A válaszokat nem tudjuk, hisz Jimin még Busanban van, "szüleinél", így a BigHit nem tud választ adni a kérdésre." - olvastam fel a cikket, amit tányérnagyságú szemmel olvastam végig.
Mégis hogyan és mikor?! Mi az, hogy híres koreai banda?! Milyen fandom?! Milyen családi hazalátogatás?!
Gyorsan besiettem a nappaliba, ahol Apám foteljában ült és lábfejével kopogott, Jimin pedig mereven nézte a régi szőnyegünket.
- Chung-Ho... beszélnünk kell. - szólalt meg halkan, majd felállt, karomon ragadott és elkezdett felhúzni szobámba.
Az újságot útközben elhagytam a telefont pedig ahogy beértünk szobámba letettem az éjjeliszekrényre.
Ágyamra leülve Jimint figyeltem, aki kinézett az ablakon, majd leült mellém. Több percig csöndben ültünk egymás mellett, én arra vártam, hogy elkezdje, ő pedig gondolom egy kis erőt gyűjtött össze.
Mire meg akartam volna szólalni, addig végre belekezdett.
- Tudod... volt az a csók... az amivel hencegtünk Minéknek. Azt ahogy láttad sikerült lekapni. - nevette el magát, amire fejemet megrázva értetlenül ránéztem.
- Jimin, mit akarsz ezzel mondani?!
- Bajban vagyunk, Ho. Nagy bajban... Figyelj... Ezt az egészet rendezni kell valahogy. Már hívtak, hogy ez mégis micsoda, na meg hogy igaz-e. Persze tagadtam, de... vissza kell mennem Szöulba, hogy erről interjút adjak. - magyarázta, a végét szinte suttogva, amire szívem úgy reagált, mintha beleszúrtak volna egy tőrt, ezzel összetörve, darabokra.
- J-Jimin... - suttogtam nevét, amire szomorúan felemelte fejét, miközben megfogta kezemet.
- Tudom, Ho... tudom. De muszáj.
Nem akartam hinni a fülemnek.
Ismét elhagy? Megint? Elmegy? És most mi lesz velem?! Mit fogok nélküle csinálni?!
És a legfontosabb: mi lesz velünk?
Fejemet hevesen megráztam, majd felálltam helyemről és gyorsan kisétáltam a szobából. Jimin utánam szólt, viszont hezitálás nélkül, szinte betörtem a fürdőbe, majd becsukva azt magam után nekidőltem és lassan lecsúsztam rajta.
Hogy mit éreztem akkor? Fájdalmat. Mintha tényleg összetört volna a szívem. Tényleg fájt, nem úgy, amikor valami rossz ér és rossz érzeted van, hanem... fáj.
Fejemet megtámasztottam karommal, amit térdemnek támasztottam.
Most nem akartam mást, csak is nyugalmat és egy kis gondolkodási időt.
Heves légzésemet kicsit lelassítottam, majd becsukva szememet, fejemet az ajtónak támasztottam és elkezdtem gondolkodni.
A világ legnagyobb baromságát csináltuk, de honnan tudhattam volna, hogy a szerelmem egy híresség?! A volt szomszéd srácból egy híresség lett!
Mindegy, itt nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezt semmiképp nem lehet felválani, ezzel sem lenne semmi gond, hisz titokban csinálhatnánk, de... ha elmegy, akkor ki tudja mikor látom legközelebb? Távkapcsolatot nem tudok vele létesíteni, hisz ott a suli, ő meg ha visszamegy akkor... ki tudja mit fog csinálni.
Mi lesz, ha megint az lesz, mint volt? Ismét három év... de legyen csak egy... belefogok őrülni, ha nem lesz velem!
Gondolataimból valaki kopogtatása az ajtón zavarta meg, amire fejemet felemeltem, majd feltornáztam magam állóhelyzetbe.
Mikor kinyitottam azt ajtót pont az volt, akire számítottam: Jimin.
Lehajtott fejjel állt előttem, amire kiléptem és magamhoz öleltem.
Azonnal vissza is ölelt és jobban mellkasomba bújt, na meg szorosabban is ölelt.
- Mi van, cuki pofa? Mégse olyan egyszerűen, mi? - suttogtam fürtjei közé, amire szorosabban ölelt.
Biztos voltam benne, hogy most azért szorít, mert nem akar sírni.
- Csak engedd ki, nem kell visszatartanod.
- Mit? A pisilést? - kérdezte fejét felemelve rám és a sírógörcs egyik jelét sem lehetett rajta látni.
- Ha már bújsz hozzám, akkor azt azért kéne tenned, hogy kisírd magad! - löktem kicsit arrébb magamtól, amire mérgesen rám nézett.
- Csak akkor bújhatok hozzád, ha sírhatnékom van?!
- Ööö, persze, hogy nem! De--
- Fiúk, mi folyik odafent? - kiabált fel Apám, amire Jiminre néztem, majd vissza a lépcső irányába.
- S-Semmi, csak... játszunk! - kiabáltam vissza, amire Jimin oldalba bökött.
- Micsoda kifogás. - suttogta.
- Mert neked van jobb?
- Van, de ez is megfelel. Na, gyere, pihenjünk! - mondta, majd elkezdett a szoba felé húzni.
Értitek, ki fog majd feldobni, ha magam alatt leszek?!

Az ágyamon feküdtünk, egymás mellett, ujjainkat összefonva és több percig csak némán bámultunk magunk elé. Remek egy pillanat volt, mondhatom.
Tekintetemet ráfordítottam és csak meredtem rá.
Fájt, hogy nem tudtam mit tegyek.
- Jimin... - szólítottam meg, amire hümmögött, majd rám nézett. - Mikor mész?
Nem válaszolt, csak meredt rám, ahogy én az előbb rá.
Ismét a csend vette kezdetét, viszont most egymást néztük. Felváltva néztem szemeibe és próbáltam kivenni, hogy mire is gondol, sikertelenül.
- Holnap... - suttogta végre és nem tudtam, hogy örüljek annak, hogy végre választ kaptam, vagy törjek össze, mert már holnap elmegy.
Most én hümmögtem, majd elfordítottam fejemet és a szekrénysort kezdtem el nézni.
Erősnek kell maradnod, erősnek kell maradnod, Ho!
A csend most se hagyott cserben és ismét csak repültek a csendes percek, mígnem eszembe jutott valami.
- Veled megyek. - kaptam felé fejemet, amire ő is így tett, viszont míg én izgatottsággal telin, addig ő riadtan.
- Nem. - mondta és megrázta fejét.
- De. Veled megyek. Külön. De majd ott megint találkozunk.
- Ho... ne tegyél tönkre... - fogta meg fejét, amire kíváncsian kicsit megdöntöttem enyémet. - Mi lesz a sulival? Az egyetem nem játék.
- De te se jársz egyetemre. - vágtam vissza mosolyogva, viszont ő dühösen rám meredt ismét.
- Ho, mi lesz a szüleiddel?
- Ők úgy is dolgoznak, majd én is munkába állok. - válaszoltam ismét egyből, de ez hamar megszűnt következő kérdésével.
- És a barátaid?
Kérdésével, akárcsak töpszli tenyerével, úgy csapott arcon, amire nem csak a gyorsan akaró mondat rekedt bennem, hanem még a levegő is.
Szám kicsit nyitva maradt és csak tátogni tudtam, majd gyorsan elkaptam fejemet és ismét azt a szexy szekrénysort kezdtem el nézni, ami majdnem teljes falamat díszítette.
- Maradj itt, nem ártunk ezzel senkivel, sőt. Ígérem, minél hamarabb fogok jönni! Amint lement a hercehurca visszajövök. - kezdett el nyugtatni, miközben kicsiket szorított kezemen, majd belepuszilt nyakamba.
Valamilyen szinten megnyugodtam, de ott volt a 'ha...' kérdés, ami kételyeket hagyott bennem. Nem is egyet.
Fejemet lehajtottam és úgy gondolkoztam.
- Ezért lett ilyen rend és tisztaság? Ezért néztél ilyen szomorúan? Ezért szöktél be a nappaliba? Mindvégig tudtad, nem? - a kérdések úgy folytak belőlem, akárcsak a folyó vize.
- Ma reggel láttam. Meg hívtak is... Nem volt kérdés, hogy haza kell mennem. - magyarázta, amire megint hümmögtem.
- Felutazom.
- Mi?
- Minden hétvégén fel fogok utazni hozzád. Elmegyek dolgozni és a keresetemből felutazom hozzád. Itt is maradok, az egyetem is menni fog és senkinek se ártok ezzel. - magyaráztam, de csak mosolyogva megrázta fejét.
- Semmi ilyenre nincs szükség. Ha olyan lenne akkor inkább kocsival jönnék le hozzád, vagy szimplán küldenék érted.
- Akkor kelts fel holnap. El akarok búcsúzni. - kérleltem, ahogy egyre közelebb hajoltam hozzá, majd ajkaink egymást már szinte súrolták, de még ezek után se csókoltam meg.
- Ígérem.
- Ne ígérd, mert az ígéretét senki se tartja be. - mondtam, majd puhán rányomtam ajkaimat övérije, azután nyelvemet se hagyva ki ebből, lassan előretoltam egészen szájüregébe.
Szinte beszorítottam a sarokba, de nem bántam ugyanis ez a csók teljesem elvette az eszemet.
- Szeretlek... - suttogta, mikor megszakította csókunkat.
- Szeretlek.
- Aludjunk, jó?
- Jó. - egyeztem bele, majd elmentünk fürdeni, együtt.
A fürdés ugyancsak forró pillanatokkal telt, majd átöltözve fáradtan bújtunk ágyba.

Nem szóltunk egymáshoz, csak csöndben feküdtünk és biztosra tudva, mind a ketten a holnapon és az elkövetkező napokon gondolkoztunk.
Megfogadtam: nem fogok sírni.

Reggel arcom simogatására keltem, amire kifújva levegőmet, fáradt pilláimat felnyitottam, de a fáradtság azonnal eltűnt rólam, mikor megláttam Jimint felöltözve és cuccait összepakolva.
Szinte kiugrottam az ágyból, miután Jimin szomorúan mosolyogva felállt, majd megfogta cuccát és elindult felé lefele.
Maradék cuccát felkaptam én is, majd utána siettem.
Szüleim már fent voltak és ők is szomorúan nézték, ahogy kicuccolunk.
És elérkezett a búcsúideje.
Anyum kezdte, aki sírva borult Jimin nyakába.
- Jaaaj, édes drága kisfiam! Olyan kár, hogy máris elmész! Lehet olyat tettetek, de engem nem érdekel, mert olyan aranyosak vagytok együtt. Igaz Harold?! - kiáltott hátra Apámnak, aki elmorgott egy 'igen'-et.
Anya után Apán állt a sor, hogy elbúcsúzzon Jimintől. Egy tiszteletteljes meghalás után Apa szinte magához rántotta Jimint, úgy ölelte meg. Valamit még súgott neki, amire Jimin mosolyogva bólintott, majd szüleim gyorsan besiettek, ezzel magunkra hagyva minket.
Lassan odasétáltam hozzá és átöleltem nyakát, míg ő derekamat fogta.
- Oly rövid, mégis oly gyönyörű volt! - mondtam neki mosolyogva és éreztem, hogy nem fogom bírni.
- Te és a költőiséged! Tudod mennyire fog ez hiányozni? - kérdezte, amire elkezdtem könnyezni, de még tudtam magam türtőztetni, viszont inkább nyakába bújva öleltem magamhoz és úgy próbáltam nem elsírni magamat.
Ő is szorosan ölelt, viszont teste kicsiket rándult, ezzel jelezve, hogy ő már nem bírta tovább.
Kicsit ringatva próbáltam nyugtatni, viszont mikor szipogtam egyet csak még jobban elkezdett sírni.
- Jimin, ne sírj! Hallod? Ha te sírsz én is sírni fogok. - toltam el magamtól egy kicsit, viszont ő úgy fogott, mintha mágnes lennék.
Szipogva, na meg pár könnyet elhullajtva simogattam hátát, mígnem végre abbahagyta és már csak egyenletes levegővételét éreztem, na meg hallottam.
Ismét megpróbáltam eltolni magamtól, most sikeresen és kicsit lehajolva ránéztem mosolyogva könnyektől áztatott arcára, na meg szemére.
- Mi az? - kérdezte durcásan és visszabújt hozzám.
- Olyan aranyos vagy! - pusziltam meg feje tetejét és ismét simogatni kezdtem.
- Hiányozni fogsz, Seong Chung-Ho. - mondta és felpipiskedte magát ajkaimig, majd lehúzott az ő szintjére.
- Szeretlek, Park Jimin. - leheltem ajkaira és most én kezdeményeztem egy csókot.

A kocsiba beszállva, az ablakon át nyomtam egy puszit Jimin homlokára, majd eltávolodva az autótól a világ megszűnésével néztem végig, ahogy lassan kifordul, majd elhajt házunktól.

   Még volt bennem annyi, hogy felsétáljak szobámba, viszont ahogy megcsuktam ajtómat, térdeimre estem és zokogásban törtem ki.

Park Jimin ismét elment.

2. fejezet - Szakítsunk?

   Az éjszakám mindennel telt, csak  alvással nem.

 
   Miután öt percig csak szótlanul feküdtünk ott és közben azon gondolkodtunk, hogy most mi is legyen Jimin morogva magához húzott, majd egy puszit adva homlokomra 'jó éjszakát' kívánt, azután rá fél órára be is aludt.

Reggel, körülbelül hatkor, fejemet fogva szálltam ki az ágyból, majd Jimint betakarva lementem reggelit csinálni.
Nagy sóhajtozások közepette megjelent Anyám is, selyemköntösébe, fejét vakarászva, miközben, szinte biztosan, azon töprengett, hogy: mégis mi a faszt keresek én reggeli 6:13-kor a konyhába?!
A válasz egyszerű: nem bírtam aludni, amit vele is közöltem, de csak szótlanul leült és fejét megtámasztva várta kávéját. Így hát visszatértem a kajakészítéshez, majd mikor kész lettem, egy adagot édesanyám elé helyeztem, kávéjával együtt.
Na ilyenkor vagyok büszke magamra! Na meg mikor van merszem neki visszafeleselni.
Időközben, azaz Anya félkávéja és az üres csésze között megjelent Apa is, aki egy 'jó reggelt' elmorgásával neki esett reggelijének.
Csak álltam ott, mint egy rohadt fadarab, bár ha belegondolok nem lehetek rohadt, mert akkor kidőlnék, nem? Mindegy, nem ez a lényeg! Hanem az, hogy megunva semmittevésemet, megfogtam egy adagot, majd gyomorgörcs és a hányás között szobámba vettem az irányt.
Lassan benyitva megláttam, a még mindig alvó, Jimint, aki szétterülve az ágyon néha kisebbeket horkantott.
Bakker, még így is jól néz ki! Bezzeg, mikor Min-- Min...
Remegő kezekkel leraktam az asztalra a tányért, majd gyorsan, mégis óvatosan leültem ágyam szélére, fejemet megtámasztva.
Hirtelen annyira elfogott az álmosság, hogy úgy voltam vele nekem most azonnal aludnom kell, így bebújtam Jimin mellé, aki automatikusan ölelt át és csúszott közelebb hozzám.

Így történt az, hogy én, Chung-Ho, sikeresen délután hatig aludtam.
A nap már simogatta a messzi tájat, ezzel félig eltűnve, mégis az ablakomon úgy, de úgy sütött be, hogy szerintem ha egy tükörtojást csinálnék rajta, akkor kevesebb, mint egy perc alatt készen lenne, na meg meg is égne!
Mikor kicsit kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, körülnéztem a szobába, de azonnal megakadt a szemem Jiminen, aki a telefonomat nézegette, majd egy ilyen 'anyád hogy van?' tekintettel rám sandított.
Talán még a fölösleges lötty is megfagyott bennem (amit már régóta ki kéne ereszteni), nem hogy a vér az ereimben.
Még megmozdulni se mertem, ugyanis ha azt az elvet követjük, hogy egy vadállattal szemben semmilyen hirtelen mozdulatot NEM helyes tenni (talán még levegőt se vegyél és akkor könnyeben halsz meg) és ha azt nézzük, hogy Jimin most bármelyik pillanatban képes kinyírni, akkor... inkább játszom az oposszum és halottnak tetettem magamat, ami ,jelen állás szerint, még ez sem megy, annyira félek a következményektől.
És akkor jöhet az (ha már merevededtséget [nem, nem abban az értelemben értendő] játszunk), hogy mégis miért próbál Jimin a tekintetével nyolcvan féle, fajta módom kinyírni.
Mi sem egyszerű, mert a háttérképem Min és a jelszavam pedig Jimin!
Tudom, díjat érdemelnék, hogy a volt szerelmem, aki már a szerelmem... mindegy, a jelszavam és a szerelmem, aki már a volt szerelmem, mindegy, pedig a hátterem!
Miután sikeresen levezetnem ezt a kis gondolatmenetet, lassan felültem, Jiminről még egy pillanatra sem levéve a szememet, majd szóra nyitottam számat, de csak habogni, na meg hebegni tudtam.
Jimin egy kisebb mosolyt villantott szerencsétlenségem miatt, de azonnal visszavarázsolta magára a zord és rideg kisugárzást.
Meg kell hagyni, még így is jól nézett ki.
- J-Jimin, figyelj, é-én meg...tudom...m-magyarázni... - bizonytalanodtam el a végére, majd ismét visszaállt közénk a némaság, pedig tudom, érzem, hogy akar valamit mondani, de abból csak ordítozás lenne.
Tekintetét kerülve néztem lábfejemet, mikor végre valahára megszólalt:
- Miért? - csak ennyit kérdezett, és nekem ebből le kellett volna szűrnöm, hogy mire gondol.
Na szép.
Mivel annyi merszem nem volt, hogy ránézzek, nemhogy megkérdezzem, hogy 'mi bajod van?', így csak csöndben, megkukulva néztem még mindig betakart lábamat.
Vajon a zoknim hova tűnt?
- Miért hazudtál? - szólalt meg ismét a kínos csönd után, ezzel értelmet adva nekem, mégis... nem értettem.
Miért hazudtam volna neki?
- Nem értem... Miben hazudtam neked? - néztem rá értetlenül, de az értetlenségnek egy csepp részét sem mutattam, inkább a meglepettség, ami megmutatkozott mimikámon.
- Abban, hogy még mindig szeretsz. - támaszkodott meg lábaim mellett, ezzel a forróságom még jobban fokozódott.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, Jimin. Szeretlek, de ezt te is tudod! Szerinted egy ilyenbe hazudnék, plánesőt, hogy meg is csókoltalak?! - keltem ki magamból, nem túl hangosan, mégis remekül hallhatóan.
Jimin arcára most a döbbentség rajzolódott ki, de azonnal átváltott dühbe, mégis puhán és halkan szólalt meg.
- Őszintén, szeretsz te még engem? - kérdezte, tekintetét szorosan enyémnek szegezve.
Of course I love you, you fucking idiot!
- Persze, hogy szeretlek! - válaszoltam neki, talán még egy kicsit meg is ugrottam válaszadásomkor.
- Énh nem úgy látom. - állt fel, majd nekem hátat fordítva megállt.
Isteneeeem... Miért kell ilyen komplikáltnak lenned, Park Jimin?!
A takarót hanyagul ledobtam magamról, majd Jimin mögé álltam és szorosan megöleltem.
- Pabo, tudod, hogy szeretlek. - susogtam fülébe, azután belepusziltam nyakába.
Éreztem, ahogy kicsit elernyed, ezzel mégjobban belefolyva karjaim közé.
Fejemet vállán pihentettem, mikor eszembe jutott Min.
Jobban szorítottam Jimint, aki ezzel alig kapott levegőt, fejemet pedig nyakába fúrtam.
- Ez fáj. - nyögte ki Jimin, viszont egy pillanatra sem próbált ellökni magától.
- Mi... Mi lesz... Minnel? - kérdeztem tőle egy hosszabb csönd után, amit egy még hosszabb csönd követett.
Csak álltunk ott, én a végítéletre várva, amit már az elejétől kezdve tudtam, hisz ez az egyetlen egy korrekt megoldás van.
Szakítanom kell Minnel.
- Szereted? - kérdezett, és hanglejtéséből ítélve, tudtam, hogy mosolyog.
Erre mit kéne válaszolnom? Persze, hogy szeretem, bár... tény, kezdetben csak azért voltam vele, mert... nem gondoltam Jiminre, de most... Mégse dobhatom el, mint egy használt zsebkendőt!
Csak szótlanul álltunk ott, még mindig, én azon töprengve, hogy tényleg szeretem, vagy csak az miatt aggódom, hogy mi lesz vele, ha nem leszek neki.
- Tudod mit szeretnék... De azt is tudod, hogy nem szeretném, hogy miattam egy ilyet tegyél.
Teljesen igaza van... De ha három éven keresztül titokban szeretünk valakit és azt kívánjuk, hogy bárcsak velünk lenne, erre egyik nap betoppanna hozzánk, akkor... mégiscsak őt választanánk, vagy nem?
Mivel már alig álltam a lábamon, Jimin segített visszabújni az ágyba, majd pár perccel később ő is megjelent, azután bebújt mellém, ahogy kora reggel én tettem.
- Hívd fel. - súgta közénk, telefonomat mellkasomra téve.
Hogy lehet valaki ennyire aranyos?!
A telefont, nyögve nyelősen ám, de elvettem mellkasomról, majd a gyors hívásban lévők (még véletlenül sem én lennék, ha nem Jimin és Min lenne odamentve) közül kiválasztottam barátnőm számát, amit néhány pillanatig néztem, majd Jimin morgására felhívtam.
Az ötödik csengésre fel is vette.
- Szhihja. - szólt bele lihegve, amit nem tudtam hirtelen hova tenni.
Mégis mit csinál ez ilyenkor?
- Szia... Mondd csak, valamikor tudunk beszélni? - kérdeztem tőle, de kérdésem végére valaki egy nagyot morgott. - Mégis mit csinálsz és mégis kivel vagy?
- Eddzek és a magántanárom segít! - válaszolta hadarva, amire értetlenül meredtem maga elé.
Szívem gyorsan kalapálni kezdett, de a higgadtság inkább mutatkozott rajtam, mint a düh és értetlenség.
- Akkor? - kérdeztem unottan a velem szemben lévő függönyt bámulva.
- Sajna az edzések miatt nem nagyon érek rá, bocsi kicsiiim~. - nyújtotta el utolsó szavát, de ezt se tudtam hirtelen hova tenni.
Mégis mi folyik, amiről én nem tudok?!
- Majd ha lesz egy kis időd akkor hívj és beszéljünk.
- Rendben, szívem, szeretlek, puszi! - azzal köszönésemet meg se várva bontotta a vonalat.
A telefont unottan odanyújtottam Jiminnek, miközben még mindig a semmibe néztem.

Igazából a legnagyobb bajom az, hogy az edzéseit többre tartja, mint engem, pedig mégiscsak két és fél éve vagyunk együtt!
A másik, hogy teljesen olyan, mintha nem maga lenne! Én nem egy picsába szerettem bele, hanem egy belevaló, kedves és a picsákat megtagadó lányba!

Fejemet Jimin hátába fúrtam, míg jobb karommal szorosan magamhoz húztam.
- Holnap estére van egy kis programom számodra. - szólalt meg hirtelen, de én meg se hallva szuszogtam háta és a lepedő közé.
Ha tudnád nekem mennyire mindegy, hogy mit csinálsz velem... ugyanis innentől teljes mértékben, csak és kizárólag a tied vagyok.
A melegség, ami belőle jött (aztán lehet csak azért volt melegem, mert befújtam a kis területet, ahova dugtam pofázmányomat) hamar elaltatott, viszont nagyjából érzékelve a körülöttem lévő történéseket, Jimin még egy jó ideig nem aludt.

Telefonom csörgése nem csak engem, hanem kedvesemet is felébresztette, amit annyival megoldott, hogy gyorsan kikapcsolta, majd visszabújt hozzám.
Nos igen... sajna a Hétfők nekem se a kedvenceim, főleg úgy, hogy most Jimin is itt van velem és inkább azért kelnék fel ilyenkor, hogy vele legyek, nem pedig azért, hogy iskolába menjek.
Morogva fogtam meg fejemet, miközben hátamra fordultam, viszont Jimin jött velem együtt.
Jimin ugyancsak morogva szorított magához, fejét mellkasomba fúrva.
- Chim... - hívtam becenevén, reggeli rekedtes hangomon.
Válaszként csak morgott egyet. Elkezdtem hátát simogatni, miközben próbáltam gondolataimat összeszedni. Ismét morgott egyet.
- Mi van Morogi? Nem bírod a koránkeléseket?  - mosolyogtam meg kérdésemet, szememet egy pillanatra sem kinyitva, viszont mikor felkelt mellkasomról és gyorsan megcsókolt rajtam állt a sor, hogy morogjak egyet.
A kis sunyi!
Mikor eltávolodott lassan kinyitottam szemeimet (annak ellenére, hogy nagyon álmos voltam), Jimin mosolygós, mégis álmos fejével találtam szembe magam.
- Akkor mégis ki a morgós, Hümmögi? - kérdezte mosolyogva, az álmosság pedig mintha elrepült volna arcáról!
Nyaka körül átfontam karomat, mikor kopogtak az ajtón.
- Chung-Ho drágám, eldobjalak a suliba? - kérdezte édesanyám az ajtó másik oldaláról.
- Nem kell, köszi! - válaszoltam neki, majd visszafordítottam fejemet Jimin felé.
- Hol tartottunk? - kérdezte, majd elkezdett lefelé hajolni, de gyorsan hátára fordítottam, ezzel én kerültem felülre.
- Ott, hogy iskolába kell mennem! - adtam egy gyors puszit homlokára, majd amit találtam ruhát, azt kikaptam szekrényemből és a fürdőbe siettem.

Miután elvégeztem dolgaimat teljes pompába mentem vissza szobámba, ahol Jimin feküdt, telefonomat nyomkodva.
Kíváncsian álltam meg mellet, miközben mosolyogtam.
- Még megvan ez a szemüveg? - kérdeztem szemüveges barátomat, aki rám kapta fejét, majd vissza telefonom képernyőjére.
- Persze. - válaszolta egyszerűen, amire csak megforgattam szememet, majd táskámat felkaptam hátamra és lehajoltam hozzá. Csak értetlenül nézett fel rám, majd észbe kapva egy gyors puszit nyomott ajkaimra.
- Sietek, aztán nehogy széjjel szedjed a lakásomat! - figyelmeztettem, majd megfordultam az ajtóba és mosolyogva ránéztem.
- Mi az?
- Szeretlek. - válaszoltam, majd egy kacsintással elhagytam szobámat, azután pedig a házat és a suli felé vettem az irányt.

A suli kapujánál már a megszokott banda várt. Ahogy meglátták mosolygós fejemet azonnal kérdőre vontak.
- HoHoHoooo! Mi van véled?! - kérdezte Gi, miközben nyakamba ugrott.
- Chung-Ho, mire ez a mosolygós arc így kora reggel? - kérdezték.
- Gyerekeim, ez egy nagyon hosszú történet! - válaszoltam, igaz kicsit kitérően, de több nem is kellett, tettünk egy nagyobb sétát a pálya felé, ezzel még egy kicsit szüneteltetve az iskolát.

Már a megszokott helyen ültünk, mikor regém utolsó mondatait mondogattam.
- És, most itt vagyunk, Jimin otthon egyedül, telefonomat nyomkodva. - fejeztem be, majd Ki elkezdett hümmögni.
Hogy ma mindenki hümmög!
- És mi van Minnel? - kérdezte Hyun, karjait keresztezve.
- Hát, abba maradtunk, hogy majd hív.
- De... Ha le akarod zárni, azt minél előbb kéne, nem gondolod, hyung? - vetette fel a leglogikusabb dolgot Ki, amire csak megráztam fejemet.
Hol van benne az izgalom? Ebből látszik, hogy még fiatal és gyerek.
- Ezt okosan kell. Le akarom zárni, persze, minél előbb, de... nem akarom, hogy fájjon neki. - kezdtem el ujjaimat törögetni, amire Emilie megcsapta a vállamat.
- Bezzeg ilyenkor nem vagy akkora szájhős! - nevették el magukat a többiek, de én csak halványan elmosolyodtam.
Ez nem olyan dolog, amihez én értek...
- Amúgy... most nem akarok kötözködni, de... nem gondolod, hogy túlságosan nyeregbe helyezted Jimint? - kérdezte Jack tekintetét szorosan rám szegezve.
- Mire gondolsz?
- Kicsit... gondoljunk bele: Megjött, de három év után. Kibékültetek, de megbántott. Szerelmet vallott, de későn. Visszajött hozzád, de csak miután elment. Nézegeti a telefonodat, más néven téged csekkol, pedig hazudott neked és még most se tudod, hogy mi történt vele. Itt van veled, de ki tudja meddig. Elment, mert meg akarta valósítani az álmait, de vajon sikerült neki, vagy sem. - érvelt Jack, és őszintén, teljesen igaza van és talán a három évig elfojtott, de nem megszüntetett érzéseim túl könnyen felülkerekedtek rajtam. Magam elé meredve gondolkodtam el azon, hogy mit is kéne tennem most. Menjek el és keressem meg Mint és mondjam el neki a végítéletet, vagy várjak még és kicsit hárítsam Jimint.
Miért ilyen komplikált?!
- Lassan viszont menjünk, mert elkésünk. - mondta Jack óráját megnézve, amire csak bólintottam egyet, majd a többiek után ballagtam. Jack észrevette letörtségemet, így átkarolta vállamat és kicsit magához szorított.
- Ne aggódj. Minden rendben lesz, de túl gyors vagy! - nézett rám mosolyogva, amire én is elmosolyodtam.
- Nem vagyok én csiga, hogy lassú legyek. - válaszoltam neki, amire elnevette magát.
- Igen ám, de aki túl kíváncsi az hamar megöregszik! - kiabálta hátra Ki.
Csak fejemet megrázva sétáltam tovább, majd az elhaladó autókat és a kisebb-nagyobb házakat nézegettem, amik itt-ott szépen fel voltak díszítve. Van olyan, aki úgy él, hogy semmi baja sincs? Vagy... tényleg túl szép minden ahhoz, hogy igaz legyen?

A sulihoz érve néhány gyerek már reggeli cigijét szívta, miközben a tanárokat és az órájukat beszélték ki.
Cuccomat betéve szekrényembe és csak a kötelezőket kivéve indultam meg termem felé, miközben többen megnéztek. Eddig is nézegettek, viszont ezek nem olyan nézések voltak, amiket általában szoktam kapni. Hitetlenséggel és értetlenséggel voltak tele, amik kicsit feldühítettek meg meg is ijesztettek, de nem foglalkoztam vele.

A nap ugyanabban az ütemben ment, mint mindig. Voltak akik hol erről, hol arról az óráról lógtak meg, voltak, akik zombiként ülték végig és voltak, akik figyelmesen, néha nagyobb beleéléssel voltak jelen, de én csak néztem kifele az ablakon, senki és semmivel törődve. A nap, ahogy sugarait szétszórta most jobban érdekelt, mint eddig valaha. Két éve nagyon sokat nézegettem ezeket a sugarakat, amik most mintha megfiatalodva sütöttek volna. Olyan... gyönyörű volt. De túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, ugyanis a nap végére ezek a sugarak kezdtek elhalni, mégis... mintha minden erejüket beleadva próbáltak volna harcolni az eltűntség és elveszettség ellen, sikertelenül.
Hazafelé csoszogva csak is azon tudtam gondolkodni, amit Jack mondott, na meg azon, hogy mit fogok csinálni, mikor Jimint meglátom. Nem tudtam hogyan is fogok rá reagálni, de egyben biztos voltam: határozottnak kell lennem!

A házba beérve a kellemes meleg várt, amit még kabátom levétele után is megmaradt. Cipőmet lerúgva sétáltam beljebb, de síri csend volt, de mit vártam, hisz szüleim dolgoztak Jimin meg ki tudja mit csinált!
Ahogy feljebb és beljebb közeledtem szobámhoz szívem ugyan azzal az értékkel kezdett el hevesen verni. Lassan lenyomva kilincsemet beljebb merészkedtem szobámba, ahol hirtelen nem láttam Jimint, viszont ajtómat becsukva megláttam őt asztalomnál ülve, miközben gépezett. Mikor meglátott arca azonnal felragyogott, majd felpattanva ideszaladt hozzám és szorosan megölelt.
- El nem tudom neked mondani mennyire hiányoztál! - mondta, ami nagyon jól esett, viszont határozottnak kellett lennem.
Mikor elhajolt tőlem ajkaimra hajolt, amit kezdetben nem akartam viszonozni, de egyszerűen nem tudtam ellenállni.
Rövid, mégis elegendő volt.
- Mikor akarsz menni? - kérdezte, de hirtelen nem tudtam mire gondol.
- Hova?
- Mondtam, hogy elviszlek valahova, mikor szeretnél menni? - kuncogta el magát, majd szemembe nézett.
- Ha addig tudsz várni, amíg elkészülődök, akkor utána mehetünk! - mosolyogtam rá, majd táskámat lehajítva cuccaimat  kezdtem el összeszedni.
Gyors fürdés és öltözés után teljes készenlétben álltam szobám közepén, miközben Jimint vártam.
Hat óra múlt és már majdnem, hogy teljesen sötét volt. Miközben kifelé néztem az ablakon hirtelen Jimin hátulról megölelt.
- Indulhatunk, szerelmem? - suttogta, majd egy hümmögés után kézen fogva elhagytuk a házat.
Utunk nagy részét így töltöttük, miközben beszélgettünk. A városba beérve minden ki volt díszítve és kellenes zene szólt mindenhol, miközben a standoknál mosolyogva várták a nézelődőket. Jimin majdnem mindent megvett, amire nemet mondtam. Ilyen nyalóka-olyan nyalóka, ilyen édesség-olyan édesség! Hihetetlen ez a gyerek!
Épp gumimacikat ettünk, miközben a parton sétáltunk, itt már végre kézen fogva.
Eszembe jutott Jack szavai, így kicsit kérdőre vontam. Megtudtam, hogy van egy bandája. Az álmait nehezen, de sikerült megvalósítania, viszont ez után csöndben sétáltunk egymás mellett. Összekulcsolt kezünket kabátom zsebébe helyeztem, miközben az tengert néztem. Sokat jártam erre felé, mikor épp valami gondom volt, vagy csak olyan volt a kedvem. Hirtelen elfogott a nosztalgia, így muszáj voltam megállni és bámulni a hideg és sós vizű tengert.
- Emlékszel... az első csókunkra? - kérdeztem, mikor megálltam, ezzel értelmet adva neki.
- Színtisztán! - válaszolta és egy kicsit közelebb bújt hozzám.
Olyan jó volt vele. Sose fogom elfelejteni azokat a dolgokat, amik tettünk és átmentünk együtt. Mikor néha eljátszottuk, hogy besértődünk, mert a másiknak összejött a "szerelem", igaz egy-két, akár három napra. Mikor egyik szünetben feleségül vett, miközben a fehér függöny, amit hányszor sikerült leszakítanunk a helyéről, szolgált fátyolnak. Mikor az utolsó hetekben, egymás mellett bukdácsolva összeértek kézfejeink, ezzel jelezve a másiknak, hogy szabad-e megfogni. Mikor kisebb veszekedéseink voltak egy olyan dolog miatt, ami meg se történt, viszont egyikőnk állította, hogy így volt-úgy volt, meg hogy a két szemével látta, pedig igazából ott se volt. Hányszor megjegyezték nekünk, hogy mennyire összeillünk, mi pedig jót nevettünk rajta. Hányszor mondták, hogy olyanok vagyunk, mint a házasok és mi ezt, viccből, de felvállaltuk majd mikor egyszer ott aludtam náluk karácsonyra vettem neki egyet. Hányszor mondtuk, hogy ha úgy alakulna, akkor együtt leszünk és kijelentjük, akár az egész világnak, hogy járnánk egymással! Hányszor jegyeztük meg egymásnak, hogy sose fogunk elválni egymástól, és ha úgy alakulna, akkor együtt öregszünk meg! Hányszor gondoltam végig, hogy mi lenne, ha... De mindig ugyan oda jutottam: boldog lennék. De túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Itt hagyott, elment és hazudott nekem, mégse szerettem ki belőle. Három évig próbálkoztam, de nem ment. Volt valakim, aki segített ezeket elnyomni, mélyen marasztalni, de... sose tűntek el. Szenvedélyre találtam, ami olykor tűzet lobbantott bennem és képtelen voltam egy helyben maradni! Megtanultam sok dolgot és tapasztalatot is szereztem! Megtanultam szeretni, hűségesnek és vidámnak lenni! Mindezt kinek köszönhetően?
Neki. Csak is neki. Csak is ennek a törpének itt, mellettem, aki elbűvölve nézi velem együtt a tengert és a világon mindennél jobban szeretem: Park Jimin.
Ha eddig képes voltam, visszatartani azt, hogy ne érjek úgy hozzá, hogy ne úgy szólítsam meg, hogy ne úgy becézgessem ajkát, ahogy annak lennie kell, akkor most van az, hogy elszakadt a cérna és érzésekkel teli, viszont gondolatok nélkül szólítottam meg, majd fekete maszkját lehúzva hezitálás nélkül tele szenvedéllyel és teli szívből jövő érzéssel csókoltam meg. Derekát oldalról átkaroltam, míg ő nyakamat, ezzel beleéve magunkat csókunkba.
De... túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen...
Mikor elváltak ajkaink egymástól azonnal kibukott ajkamon az a szó, hogy 'szeretlek', viszont egy ismerős sikítás és nevetés ezt elnyomta, viszont érdeklődésemet azonnal felkeltette.
Fejemet hátrafordítottam és ekkor megláttam Mint egy másik fiú karjaiban, ahogy a fiú felemelt egy szál fagyöngyöt, majd az én barátnőmet meg is csókolja, aki boldogan viszonozza is.

Hirtelen... minden megszűnt körülöttem. Szívem, mintha... ketté tőrt volna, de... ahogy meghallottam Jimin hangját, ahogy egy "ne foglalkozz velük"-et suttog hideg fülembe... ez az érzés tovatűnt. Már éreztem ezt, de túl rég volt, hogy emlékezzek rá, viszont most, hogy újra megéreztem, igaz egy pillanatra, de... nem tudtam eldönteni, hogy most ez azért fájt, mert tényleg szerettem vagy mert nem voltam jó hozzá.
Jimin fejemet lassan visszafordította maga felé, majd odaszólt Minnek és barátjának, akik felénk kapták fejüket, viszont Min ahogy meglátott... mintha szellemet látott volna, úgy meredt rám. Jimin nyakamnál fogva lehúzott magához és ott, előttük ugyan olyan szenvedéllyel megcsókolt, ahogy én ezt pár perccel ezelőtt tettem. Nem hezitáltam, nem is tudtam volna! És nem is akartam.
Mikor ismét elváltak ajkaink mosolyogva kulcsoltuk össze kezünket és hagytuk ott őket. Hazafelé sétálva csak is erről tudtunk beszélni és nem is tudom megmondani, hogy hányszor gondoltuk át, hogy mit is csináltuk volna.

 
   Hazaérve már szüleim is otthon voltak és mosolyogva kíváncsiskodtak, hogy mitől is van ilyen jó kedvünk. Mi csak annyit mondtunk, hogy végre újra egymásra találtunk, majd felmentünk szobába, ahol azonnal egymás ajkainak estünk.

1. fejezet - Meglepetés!

Kinyitva szememet tekintetem azonnal az ablakomnál lévő fára esett.

   Egy újabb átlagos nap, újabb megpróbáltatásokkal.
Gyorsan kipattantam ágyamból, majd tegnapi ruhámat gyorsan magamra kaptam, azután BMX-et és fekete sapkámat összeszedve szaladtam is le.
Egy 'sziasztok'-ot dobva szüleimnek mentem is ki a pályára.

Odaérve már a megszokott csapat várt: Jack, a csapatkapitányunk, Emilie, a csapat anyukája, Gi, a legmenőbb csaj, akivel eddigi életemben találkoztam, Hyun, aki minden szarban benne van és végül Hyun-Ki, aki a csapat bölcse és a csapat kicsi maknaeja.
- Hohohoooo! - köszöntött Gi egy pacsi társaságában.
- Csá, Ho! - jött ide Jack is, akivel úgy szint lepacsiztam.
- Szasztok. - köszöntem oda a többieknek, akik fejüket felkapva rohantak egyből hozzánk.
- Chung-Ho hyung! - ölelt meg Ki, majd már ment is vissza olvasni.
- Azt hittük, hogy már nem gyüssz! - ölelt meg Emilie is, amit Jack nem nézett olyan jó szemmel.
- Hát, ha most már itt vagyok, akkor kezdjük a gyakorlást, nem? - indultam meg, nyomomban a többiekkel.

Jó pár óra gyakorlás és hülyéskedés után Jackkel leültünk pihenni, miközben a kisgyerekeket néztük, ahogy valamelyikük épp biciklizni tanul vagy csak fel-, s alá rollerezik.
- Na és mivan Minnel? - bökte meg oldalamat Jakc kérdése után.
- Mi lenne? Meg vagyunk. Csak sokat kell tanulnia, így keveset találkozunk, de ha együtt vagyunk teszünk róla, hogy ne felejtsük el a pillanatot. - röhögtük el magunkat, majd komolyan Jackre néztem. - Mi van Emilievel?
- Próbálkozom.
- Hagyjuk mán! Mióta megy ez? Féléve?
- Neked egy év kellett, míg sikerült "túl lépned"  Park Jiminen! - csapott combomra, miközben megráztam fejemet.
- Az más volt...
- Mi volt más? Ha nem vagyok, akkor már te se lennél.
- Pontosan! Ezért segítek most neked én is!
- Persze-persze, visszatérve rád; azt ne mond nekem, hogy tényleg azért vagy Minnel, mert tényleg szereted. - lökte meg vállamat Jack, amire felé kaptam fejemet, de azonnal el is néztem. - Na ugye!
- Nem erről van szó.
- Pontosan, arról van szó, hogy ahhoz, hogy ne gondolj Jiminre és ne egyen meg a tudat, hogy nincs veled, Minnel vagy. Átlátok rajtad, Ho.
- És ha igen? - néztem mélyen szemébe egy kisebb mosollyal arcomon.
- Ha igen, akkor miért nem hívod fel? - nézett nem rá értetlenül, kezeit széttárva.
- Ennek már három éve, ember. Ki tudja, hogy mi lett vele? - masszíroztam homlokomat, mikor is Ki jelent meg.
- Hyung, szerintem is ezt kéne csinálnod.
- Mégis honnan tudod, hogy miről van szó, törpe? - borzoltam össze haját, amire elmosolyodott.
- Mindent lehet hallani, amiről beszéltek. - nézett kettőnkre, amire gyorsan felkaptam fejemet, majd összenéztünk Jakckel, azután Emiliere vándorolt tekintetem, aki egy 'én is szeretlek édesem'-et dobott Jacknek, majd elkezdett nevetni Givel és Hyunnal.
Szegény Jakc vörös fejjel nézett rám, amire belőlem is kitört a nevetés.
- Szerintem lebuktunk, öregem! - feküdtem el, míg ő fejét hevesen megrázta.
- Lehet, hogy lebuktatok, de ha nincs az a nagy szátok, akkor most nem lennénk együtt. - jött oda Emilie, majd egy puszit adott Jakcnek, aki ha lehetett még vörösebb, akkor ezer-százalék, hogy az lett.
- Várjunk, várjunk, várjunk! Ha Anya és Apa együtt vannak, akkor mi vagyunk a gyerek, ami azt jelenti, hogy van egy király hyungom! - ugrott bele nyakamba Ki, amire újra sikerül elterülnöm.
- Ha abbahagytuk a "családegyesítést", akkor én lassan elindulnék. - vette fel hátára táskáját Gi, majd ráült biciklijére.
- Máris mész?! - pattant fel Ki, majd Gihez sietett.
- Ha akarsz, eljöhetsz velem. - kacsintott egyet Kire, aki vörösödve ment könyvéért és biciklijéért.
Ember, hogy mindenki bevörösödik, ha egy lány mond valamit... hihetetlen.
Tényleg, én sose vörösödöm, ha Min van velem...
- Akkor mi léptünk! - köszönt el Gi, majd elindult Ki-vel a nyomában.

Miután a többiek is elköszöntek, majd haza indultak, én is elindultam, csak kicsit másfele.

A tenger csendesen mosta a Naptól fénylő homokot, amit mezítelen lábam itt-ott megjelölt.
Ugyan olyan volt, mint aznap, mikor utoljára láttam.
Pontosan ma van három éve, hogy itt, pont ezen a tengerparton, pont ugyan ezen a helyen, ahol most állok történt meg első és talán utolsó csókunk.
A Nap valamivel erősebben sütött, mint akkor, de a homok és a víz teljesen ugyan az maradt.
Nem is tudom megmondani, hogy mennyi ideig ültem ott és hányszor játszódott le fejemben, az, ami történt.
Mikor álltam volna fel hirtelen megcsörrent mobilom.
Gyorsan előkaptam, majd megnéztem, hogy ki az.
Anya.
- Szia, mond. - szóltam bele és próbáltam torkomból eltüntetni azt a fránya gombócot.
- Szia, kicsim. Lassan haza kéne jönnöd, mert édesapáddal el kell szaladnunk valahova és... lenne egy kis meglepetésünk is! - mondta izgatottan.
- Amm... okéééé, mikorra menjek? - álltam fel és leporolva nadrágomat elindultam gyorsan bicajomhoz.
- Ott vagy, nemde? - kérdezett, amire egy pillanatra megálltam.
- Szia, Anya, sietek! - azzal gyorsan bontottam is a vonalat.
Szinte futottam is vissza, miközben gyorsan felkaptam cipőmet, majd még gyorsabban szedtem le vastag lakatomat zöld kerekű biciklimről.
Magam se értettem sietségemet, vagy azt, hogy miért is dobog úgy szívem, de egy valamit tudtam: minél előbb haza akarok érni.

Miután kis híján elcsaptak, nekem jöttek és párszor megállítottak végre hazaértem és a behajtóra ledobva bringámat gyorsan besiettem.
Szüleim értetlenül néztek ki a nappaliból, amire én is értetlenül néztem rájuk.
- Megjöttem? - néztem rájuk, amire csak megrázták fejüket.
- Azt látjuk. - álltak fel, majd teljes pompában elém álltak.
- Mi akkor most megyünk is, légy jó, kicsim. - adott egy puszit Anya, majd gyorsan ki is siettek.
Szülök...

Szobámba felérve fáradtan ledobtam magamat puha ágyamra, ami ezt egy kisebb nyikkanással viszonozta.
Egy nagyot fújtatva gyorsan felültem, majd kinyitottam éjjeliszekrényem fiókját, amiben egy kis faládika volt.
Óvatosan kivettem, majd a matracomban elrejtett kis kulccsal kinyitottam.
Az a levél volt benne.
A dobozt hanyagul ledobtam az ágyra, míg a levelet szorosan fogtam.
Ügyelve a borítékra kivettem belőle tartalmát, majd felidézve azt a napot, amikor megkaptam és elolvasva temettem könnyeimet párnáim közé kezdtem el újra és újra és újra, na meg újra átolvasni a kézzel írt levelet.
Itt-ott már halovány volt, de nem okozott gondot, hisz kívülről-belülről fújtam.
Visszahelyezve pontosan a levelet a borítékba, majd a borítékot a faládikába, azután a kulcsot visszarejtve matracomba és a faládikát a fiókba, elfeküdtem ágyamon.
Előhorgászva telefonomat a közösségi oldalakat kezdtem el nézni.

Csak ültem ágyamon és telefonomat nyomkodtam, mikor is valaki csöngetett. Kíváncsian álltam fel fekvőhelyzetemből, majd lementem.
Ajtónkat kinyitva megláttam őt: a fiút, aki már nincs velem.
Be akartam csapni az ajtót és legszívesebben elfutni vissza a szobámba, viszont az ajtó megütközött lábában, így szabad utat nyert befele.
Pár lépést hátráltam, míg ő pár lépést jött befelé.
Ahogy megállt előttem és megláttam teljes alakját lesokkoltam.
Lábam, mintha gyökeret eresztett volna, és most először éreztem azt, hogy igazán tehetetlen vagyok.
- Chung-Ho... - szólalt meg először a csöndet megzavarva, majd felém lépett egyet kezét is felém nyújtva.
Egyet hátraléptem és csak hevesen elkezdtem rázni fejemet.
- Nem... nem, nem, nem, nem, NEM! - kezdtem el kifelé tolni, majd mikor elértük az ajtót gyorsan megpróbáltam rácsukni.
- Ho! Hallgass meg, kérlek! - tolta kívülről az ajtót, így nem bírtam rácsukni.
A kis szemét.
- Ooooo, nekem te neeee! Nekem te csak ne magyarázzá'! - próbáltam, már mindenhogy tolni az ajtót, miközben egyre dühösebb lettem.
- Ho, nem értesz semmit, kérlek, hagyj magyarázzam el! - állt az ajtó és fal közé, így kis híján rácsuktam az ajtót, szó szerint.
Gyorsan elengedve az ajtót kezdtem el távolodni ismét, de ő gyorsabb volt, így megfogta csuklómat.
- Jimin! - akartam kirántani kezemet, de ő csak szó nélkül mered kézfejemre.
- A gyűrűmh... - nézett rám könnyes tekintettel, amivel megmozdított bennem valamit.
Megsajnáltam.
- Az enyém vagy. - jött közelebb hozzám, de én mellkasánál fogva visszalöktem.
- Nem vagyok a tiéd. Nesze, itt a hülye gyűrűd, csak azért volt rajtam, mert addig meg akartam tartani, amíg vissza nem tolod az arcodat! - nyomtam oda mellkasának gyűrűjét, miközben egy hamis okot adva neki néztem szemébe.
Bele, azokba az elveszett és érthetetlen szempárokba.
- Seong Chung-Ho, miért hazudsz nekem? - nézett még mindig rám, majd kérdésétől elakadt lélegzetem.
Túl jól ismer, még mindig.
- Tudom, hogy szeretsz és te azt tudod, hogy én szeretlek! Szerinted miért jöttem hozzád?! - fogta meg ismét kezemet, majd egy könnycsepp folyt le arcán.
- Miért most? - néztem rá fapofával, míg belül teljesen szétestem.
Hihetetlen, hogy három év után mire képes.
- Tessék?
- Miért csak most jöttél haza? Miért csak most beszélsz velem?! Miért nem kerestél?! Miért nem üzentél?! Miért, miért, miért?! - akadtam ki teljesen, miközben vállainál fogva lökdöstem hátra felé.
Talán tekintetem tele volt dühvel és három év értetlenségével és kérdéseivel és ha tehette, még villámokat is szórt volna, amit Jimin teljesen jól érzékelt és teljesen jól tudta, hogy a kérdéseimre muszáj választ adni, viszont hosszú perceken keresztül csak riadtan meredt rám.
- Hogy voltál... Hogy voltál képes... Hogy tudtad ezt tenni velem? - kérdeztem tőle és dühvel valamint értetlenséggel teli külsőmet felváltotta a rideg mitöbb zord belső.
Ő még mindig csak riadtan szemezett velem, miközben könnyei, mint gyorsan folyó patak, úgy folytak le puffi arcán.
De még így gyönyörű volt.
- Énh... - szólalt meg végre, de én egy csókkal félbeszakítottam.
Nyaka körül átfonva karomat kapaszkodtam belé, míg ő derekamat szorosan tartotta.
Egyszerűen... olyan mámorító és megnyugtató volt, ahogy puha ajkai enyéimnek nyomódtak.
Szinte kikapcsolt az eszem és csak egy valamire tudtam koncentrálni: rá.
Kicsit eltávolodva tőle, fejemet vállára tettem, míg ajkaim súrolták nyakát.
- Hogy... lehettél ilyen... kegyetlen... - szólaltam meg ismét, majd megéreztem meleg könnycseppjeit államon.
- Miért tetted ezt velem...? - fúrtam fejemet jobban nyakába, amire ő nekidőlve az ajtónak derekamat szorosan magához húzta.
- Mert szeretlek. - válaszolt, majd felemelte fejemet, így bele tudtam látni könnyektől áztatott, piros szemeibe.
Olyan rég láttam már ezeket a szemeket, a puffi arcát, mégis... megváltozott.
- Mikor lettél te ilyen... lágy? - mosolyodtam el, amivel az ő arcára is egy kisebb mosolyt csaltam.
- Te tetted ezt velem. - komorodott el megint, majd most ő kezdeményezte csókunkat.
Ismét sikerült elvarázsolnia, de ez még rövidebb ideig tartott, ugyanis majdnem sikerült eldőlnünk.
- Park Jimin! Azt hittem fogsz, de barom! - csaptam meg vállát, amit azonnal meg is fogott.
- Ash, tehetek róla, hogy úgy csókolsz, hogy kikapcsol az agyam?! - jött utánam, majd megjegyzésére hátranéztem.
- Normálatlan...

Egy tea ivászat után cuccait felhordtam szobámba, míg ő levele után kutakodott.
- Tudom, hogy meg van! - nézett rám szórakozottan, amire megforgattam szemeimet.
- És ha meg va--
- TUDTAM! - szakított félbe, felém bökve.
- Mondom, ha figyelnél és meghallgatnál, HA meglenne MÉG, akkor mégis mit kezdenél vele?
- Hát... csak örülnék.
- A gyűrűd még meg van, örülj ennek. - tettem cuccait szekrényembe, mikor is ágyam nyikorgott egyet, majd Jimin hátulról megölelt.
- Sertkltk... - mormolta hátamba, amire felkaptam fejemet.
- Bajod van? - kérdeztem tőle, kezemet felemelve.
- Mondom, te nagyon süket, SZE-RET-LEK! - ordította fülembe, majd utána belepuszilt és gyorsan elfutott.
- Park Jimin! - szaladtam utána, fülemet fogva.
Istenem, mennyire hiányzott ez már nekem!
Lefutva lépcsőnkön gyorsan Jimin nyakába ugrottam, mikor is egy ismerős hang ránk szólt, pontosabban rám.
- Fiam! Szegény Jimint így letámadni! - kuncogott Anya, amire megigazítottam felsőmet, majd gyorsan a konyhába siettem.
- Ő kezdte! - ordítottam még vissza, majd elkezdtem vacsoránkat csinálni.

Épp a tányérokat szedtem elő, mikor valaki hátulról megölelt.
Park Jimin...
- Ki mer ilyenkor zavarni? - kérdeztem mosolyogva.
- Szerinted? - tette fejét vállamra Jimin.
- Miben segíthetek? - fordultam meg ölelésében, majd karjaimat nyaka köré fontam ismét, míg ő mellettem támaszkodott.
- Éhes vagyok. - jött közelebb, majd épp megcsókolt, mikor Anya jött be a konyhába.
- Csak nem megzavartam valamit? - kérdezte neki dőlve az asztalnak.
Jimin, ahogy tudott úgy pattant el tőlem, én meg gyorsan megfordultam és köszörülve torkomat kezdtem el kiszedni az ételt.
- É-Én most felmegyek. - sietett el gyorsan Jimin.
Ahh, valami nem változik!
- Már nem vagy éhes? - kérdezte Anya, amire kicsit elnevettem magam, de közben el is vörösödtem.
Jimin meg se hallva, amit kérdeztek tőle ment fel az emeletre.
- Szóval ilyesmik történtek, amíg nem voltunk itthon? - jött oda Anya, amire fapofával kezdtem el a tányérokat az asztalra helyezni.
- Fogalmam sincs, hogy mégis mire gondolsz. - próbáltam minél meggyőzőbb lenni, már amennyire sikerült.
- Ahhaaa, akkor kezdjem el ragozni, hogy mire is gondolok?
- Nem történt semmi. - tagadtam, majd elkezdtem kántálni, csakhogy túl lépjünk a témán.

A vacsora viszonylag csöndben telt, mikor is Apám megszólalt.
- Na és Jimin, mik történtek veled az elmúlt évek során?
- Nos, sikerült bekerülnöm egy vállalathoz, majd sikeresen debutáltam a bandánkkal, a BTS-el. - mondta mosolyogva, amire leesett az állam.
Hogy milyen banda?!
- Na hát, ez remek! Gratulálok, fiam! - mondta Apám mosolyogva és kihangsúlyozva a 'fiam' szót, amire elkomorodtam.
Jimin észrevette, ahogy csak szemezem ételemmel, így kezét combomra helyezte.
- Na és mit csináltatok itthon? - kérdezte Anya hirtelen.
Na szép.
- Nos, én is Chung-Ho e--
- Jazsottunk. - szólaltam meg teli szájjal, majd elkezdtem köhögni, mert egy nagyobb falat lecsúszott a torkomon.
- Ho! - pattant fel Jimin, majd hátamat kezdte el ütögetni.
Anya azonnal hozott egy pohár vizet, aminek a felét sikeresen kiöntötte.
Amint tudtam, megittam az összes vizet, ami valamivel segített, de még utána is néha felköhögtem.
Szép mentés volt, Ho, szép mentés.
Fulladásom után a vacsora továbbra is csöndben telt. Még véletlenül sem mertek megszólalni, mert még így is néha beköhögtem.

Miután mindannyian sikeresen befejeztük vacsoránkat, majd elmosogattam és Jimin néha lopott tőlem egy-két csókot, fáradtan dőltem be ágyamba.
- Ne aludj. - jött be Jimin is, majd neki támaszkodott az ajtónak.
- Miééééért?! - ordítottam párnámba, majd Jimin rám vetette magát.
- Mert még csak most jön a nap legjobb része! - kezdte el puszilgatni nyakamat, ami igaz jól esett, de csikizett is.
- Jimin. - szólítottam nevén, de ő meg se hallva folytatta azt, amit elkezdett.
- Park Jimin! - szóltam rá erélyesebben, de ismét süket fülekre találtam.
- Park ki-bebaszott Jimin! - löktem le magamról, amit egy nyekkenéssel viszonzott.
- Te teljesen megvesztél?! - térdelt fel és nézett rám dühösen.
- Nehogy már én legyek a hibás! - könyököltem fel és kezdtem el vele farkas szemezni.

Eközben odalent:

- Szerinted ez már az előjáték? - kérdezte Mrs. Seong férjétől.
- Nem tudom. Fiúkról beszélünk, mit várunk tőlük?
- Igazad van, de remélem gyorsan meg lesz a házasság, bár azt hallottam, hogy Jimin olyan szerződést írt alá, ami ezt nem engedi. - kötögetett tovább Mrs. Seong, miközben már fia esküvőjét tervezte, de ekkor eszébe jutott valami.

Odafent a szobába:

- Én nyertem! - csapta össze a kezét Jimin.
- Mit nyertél?! Te pislogtál! - pöcköltem meg orrát, majd felálltam és a fürdőbe mentem, volna.
- Hova mész? - fogta meg lábamat a földön ülő.
- Fürdeni.
- Jöhetek? - kérdezte szórakozottan, amire elengedtem egy műnevetést, majd kisétáltam a szobából.
Mily hülye.

A fürdést gyorsan letudva, egy törölközővel derekamon sétáltam vissza szobámba, ahol is Jimin már átöltözve várt rám ágyamban.
Telefonozott, de tudtam, hogy a képernyő mögül engem bámul.
Egy boxert és egy pólót kivéve kezdtem el felöltözni.
- Meddig akarsz még bámulni? - kérdeztem tőle, háttal állva neki.
- Amíg tudom élvezni. - válaszolt és pont ezt a választ nem vártam tőle.
- Perverz majom...
- Tessék?
- Nem mondtam semmit.
- De-de, hallottam!
- Akkor süket vagy. - bújtam be mellé, majd átkarolva felsőtestét, fejemet fedetlen mellkasára tettem.
És ekkor tudatosult bennem, hogy...
- Miért nem fürödtél? - kérdeztem fejemet felemelve.
- Mert már fürödtem. - válaszolt fejemet visszanyomva mellkasára.
- Akkor jó éjt.
- Hol marad a 'jó éjt' puszi? - hangjában hallottam, hogy mosolyog és milyen igazam is volt.
Felemelve fejemet egy olyan mosoly várt, amit még sose láttam tőle.
Igazi macsó és az az igazi perverz mosoly volt.
Egy rövid puszit adva neki fejemet vissza tettem mellkasára, majd próbáltam elaludni.
Hányszor is álmodoztam erről, hogy majd egyszer együtt fogunk aludni.
Egyszer majd újra mellettem lesz és ez a majd, ma jött el.
De... túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Hirtelen eszembe jutott egy nagyon nagy dolog, ami később még nagy bajba sodorhat minket.

   Fejemet felkapva néztem Jiminre, aki egyik szemét kinyitotta, majd mikor meglátta rajtam a riadtságot azonnal kérdőre vont.
- Mi a baj?
- Jimin... nekem van valakim.

Prológus

Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen...

Még gyerekek voltunk, mikor először találkoztunk mégis olyan volt, mintha már több éve ismernénk egymást.
Azután a nap után, hogy megismertem, szinte mindennapjainkat töltöttük együtt.
Együtt mentünk suliba reggelente, majd együtt mentünk suli után valahova.
Együtt csaptuk a szelet a jobbnál jobb lányoknak és együtt beszéltük is ki őket.
Egymásnak mondtuk el szívünk baját és egymást segítve oldottuk meg.
Ő volt az én legjobb barátom: Park Jimin.
De... túl szép volt, hogy igaz legyen.

Minden jó után rossz jött.
Mikor épp a legjobbkor voltunk el és az égvilágon semmi bajunk nem volt mindig jött valami rossz, de ő mindig is segített nekem ezeken túlesni. 

Egyik nap épp a hideg utcákat róttuk a tengerpart mellett. Ilyenekről-olyanokról beszéltünk.
A parthoz érve leültünk a nap sugarai által melengetett homokra, miközben a naplementét néztük, együtt.
Nem tagadom, barátságunk utolsó hónapjaiban sok olyan megmozdulásunk, megszólalásunk volt, mintha csak egy pár lennénk.
Már akkor tudtam, hogy valami nincs rendben vele.
Kezeinket összekulcsolva ültünk ott, míg ő fejét vállamon pihentette.
Imádtam ezt a pillanat, de... túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Hirtelen feltett egy kérdést: "Ho, neked mi az álmod?".
Csak egy szimpla 'nem tudom'-al válaszoltam neki.
Színtisztán emlékszem arra, amit ő mondott: "Én táncolni szeretnék, Ho. Az éneklés és táncolás a szenvedélyem."
Ujjainkat szorosabban fogtam, miközben ránéztem.
Lesokkolva ültem ott és néztem, hogy a fiú, akit mindennél jobban szeretek sír és nem tudom, hogy mit csináljak.
Hirtelen elmosolyodott, majd felém fordult és megcsókolt.
Nem tartott sokáig, de ezzel az örökkévalóságig űzött.
Kicsit eltávolodott tőlem, majd csak annyit mondott, hogy "el kell, hogy eressz", azzal felállt és sírva elment.
Hogy miért nem mentem utána? Fogalmam sincs...
Talán azért, mert... túl sokat tett értem és ennyivel tartoztam neki.

Ezek után nem is láttam. Másnap már iskolába sem jött, majd mikor át akartam menni hozzájuk a házuk... üresen állt.
Szüleimet kérdésekre vontam és ekkor derült ki, hogy miért is kérdezte azt, amit: mert neki fontosabb a tánc és az éneklés, ezért elköltöztek.
Anya egy levelet átadva hagyott egyedül szobámba, majd könnyeimmel küszködve kezdtem el olvasni búcsúlevelét:

"Drágám és egyetlenem,

Tudom, most a pokol legmélyebb bugyrába kívánsz, hisz a bugyuta álmaim miatt elhagytalak.
Nekem sem volt könnyű, még most se, de viccből jelentkeztem egy remek iskolába és felvettek!
Mindig, mikor nem értem rá, az otthoniakat végeztem. Próbáltam úgy csinálni, hogy neked legyen a legkönnyebb. Persze, volt, amikor majdnem lebuktam, de el kell ismerned elég jól összehoztam.

Seong Chung-Ho, szeretlek. Te adod nekem a reményt, a kitartást egyszóval mindent. Ezért arra kérlek, hogy maradj az enyém és ne haragudj rám.
Tudom, lehetetlent kérek. A borítékban találsz egy gyűrűt. Arra kérlek, hogy hord addig a gyűrűmet, amíg ki nem szeretsz belőlem. Ha valamikor visszatérek, akkor hagyj tudjam, hogy még hozzám tartozol.

Szeretettel: Park Jimin"

A levél végére már patakokban folytak könnyeim, amiket párnáim közé rejtettem.

Ennek már három éve, de a levél azóta is megvan egy titkos helyen és a gyűrűt azóta is hordom.
Ezzel a jelenetével teljesen felborította az életemet és egy év kellett hozzá, míg feldolgoztam az esetet.
De ezek után ismét rátaláltam a barátságokra és a szerelemre, viszont ismét túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, mert egyik nap megjelent ő: Park ki-bebaszott Jimin.