Prológus

Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen...

Még gyerekek voltunk, mikor először találkoztunk mégis olyan volt, mintha már több éve ismernénk egymást.
Azután a nap után, hogy megismertem, szinte mindennapjainkat töltöttük együtt.
Együtt mentünk suliba reggelente, majd együtt mentünk suli után valahova.
Együtt csaptuk a szelet a jobbnál jobb lányoknak és együtt beszéltük is ki őket.
Egymásnak mondtuk el szívünk baját és egymást segítve oldottuk meg.
Ő volt az én legjobb barátom: Park Jimin.
De... túl szép volt, hogy igaz legyen.

Minden jó után rossz jött.
Mikor épp a legjobbkor voltunk el és az égvilágon semmi bajunk nem volt mindig jött valami rossz, de ő mindig is segített nekem ezeken túlesni. 

Egyik nap épp a hideg utcákat róttuk a tengerpart mellett. Ilyenekről-olyanokról beszéltünk.
A parthoz érve leültünk a nap sugarai által melengetett homokra, miközben a naplementét néztük, együtt.
Nem tagadom, barátságunk utolsó hónapjaiban sok olyan megmozdulásunk, megszólalásunk volt, mintha csak egy pár lennénk.
Már akkor tudtam, hogy valami nincs rendben vele.
Kezeinket összekulcsolva ültünk ott, míg ő fejét vállamon pihentette.
Imádtam ezt a pillanat, de... túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Hirtelen feltett egy kérdést: "Ho, neked mi az álmod?".
Csak egy szimpla 'nem tudom'-al válaszoltam neki.
Színtisztán emlékszem arra, amit ő mondott: "Én táncolni szeretnék, Ho. Az éneklés és táncolás a szenvedélyem."
Ujjainkat szorosabban fogtam, miközben ránéztem.
Lesokkolva ültem ott és néztem, hogy a fiú, akit mindennél jobban szeretek sír és nem tudom, hogy mit csináljak.
Hirtelen elmosolyodott, majd felém fordult és megcsókolt.
Nem tartott sokáig, de ezzel az örökkévalóságig űzött.
Kicsit eltávolodott tőlem, majd csak annyit mondott, hogy "el kell, hogy eressz", azzal felállt és sírva elment.
Hogy miért nem mentem utána? Fogalmam sincs...
Talán azért, mert... túl sokat tett értem és ennyivel tartoztam neki.

Ezek után nem is láttam. Másnap már iskolába sem jött, majd mikor át akartam menni hozzájuk a házuk... üresen állt.
Szüleimet kérdésekre vontam és ekkor derült ki, hogy miért is kérdezte azt, amit: mert neki fontosabb a tánc és az éneklés, ezért elköltöztek.
Anya egy levelet átadva hagyott egyedül szobámba, majd könnyeimmel küszködve kezdtem el olvasni búcsúlevelét:

"Drágám és egyetlenem,

Tudom, most a pokol legmélyebb bugyrába kívánsz, hisz a bugyuta álmaim miatt elhagytalak.
Nekem sem volt könnyű, még most se, de viccből jelentkeztem egy remek iskolába és felvettek!
Mindig, mikor nem értem rá, az otthoniakat végeztem. Próbáltam úgy csinálni, hogy neked legyen a legkönnyebb. Persze, volt, amikor majdnem lebuktam, de el kell ismerned elég jól összehoztam.

Seong Chung-Ho, szeretlek. Te adod nekem a reményt, a kitartást egyszóval mindent. Ezért arra kérlek, hogy maradj az enyém és ne haragudj rám.
Tudom, lehetetlent kérek. A borítékban találsz egy gyűrűt. Arra kérlek, hogy hord addig a gyűrűmet, amíg ki nem szeretsz belőlem. Ha valamikor visszatérek, akkor hagyj tudjam, hogy még hozzám tartozol.

Szeretettel: Park Jimin"

A levél végére már patakokban folytak könnyeim, amiket párnáim közé rejtettem.

Ennek már három éve, de a levél azóta is megvan egy titkos helyen és a gyűrűt azóta is hordom.
Ezzel a jelenetével teljesen felborította az életemet és egy év kellett hozzá, míg feldolgoztam az esetet.
De ezek után ismét rátaláltam a barátságokra és a szerelemre, viszont ismét túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, mert egyik nap megjelent ő: Park ki-bebaszott Jimin.