6. fejezet - Irány felfele

   Bent ültünk a szobába, legalábbis Gi ült, forgós, fekete székében, én meg ágyán feküdtem, kezeimet-lábaimat szétvetve, miközben a plafont nézegettem.

   Az elejétől a végéig elmondtam neki a fejleményeket, aminek a végére csak minden tudóan és gondterhelten sóhajtott egyet, majd lábait keresztbe téve meredt maga elé, miközben én továbbra is a plafont nézegettem.
- Miért hozzám jöttél ezzel? - kérdezte hirtelen, amire felé kaptam fejemet.
- Mert te jutottál azonnal az eszembe, na meg te tudod, hogy milyen is a másság, hisz ott van--
- Hé-hé-hé! Most nem rólam van szó! - csitított le, majd ismét csend következett.
- Hiányzik? - kérdezte hirtelen, amire fejemet görnyedt alakja felé fordítottam.
- Persze, ez nem kérdés, de... nem értem, hogy miért nem lehetett ezt rendesen megbeszélni és miért kellett gyorsan elhadarni. - fordítottam vissza fejemet, majd újra csönd lett, amit ismét Gi tört meg.
- Szerintem... neki is nehéz volt. Biztos vagyok benne, hogy nem akarta, de szerintem megtiltották neki, így gyorsan túl akart esni az egészen.
- Meglehet... - sóhajtottam, majd kezeimet összefonva mellkasomra tettem.
Olyan gyors és hirtelen volt ez az egész... még most se tudatosult bennem az, ami történt, pedig tudom, hogy vége van és túl kell lépnem rajta, hisz ez az egyetlen megoldás...Na meg ezzel nem ártok Jiminnek.
- Hol is van most? - kérdezte, miközben forgós székben ülve hátragurult, majd gépét kezdet el nyomkodni.
- Szöulban... - válaszoltam neki, miközben tekintetemet rávezettem, majd mit sem tudva tevékenykedéséről kezdtem el nézni.
- Az oké, de melyik cégnél?
- Valami Big pont pont pont.
- Big Hit? - kérdezte gyorsan hátrapillantva, amire egy 'nem-értem-hogy-minek-ez-neked' nézést adtam felé, na meg egy kisebb bólintást, amire ismét visszafordult laptopja felé, majd pár kattintás után mosolyogva felpattant.
- Seong Chung-Ho, irány Szöul! - kezdett el tapsolni, majd már is szekrényéhez rohant és cuccait azonnal elkezdte kifele dobálni, viszont én gyorsan üléshelyzetbe raktam magam a hirtelen kijelentés hallatán.
- Hogy mi?! - kérdeztem teljesen kétségbeesve és már pattantam is fel, hogy az eldobált ruhákat visszadobáljam a szekrénybe.
- Megyünk. Szöulba. A. Szerelmedhez. Te. Barom! - dobálta szavanként vissza kifelé a ruhákat, amiket feje felett visszadobtam szekrényébe.
- De már késő van és már nem a szerelmem! - vágtam hozzá farmerét, amit azonnal meg is bántam, ugyanis lassan felegyenesedett, régi téli bakancsával kezében, majd ölni tudó tekintetével rám meredt.
- Nekem te ne mondd azt, hogy nem a szerelmed, ugyanis lehet 2 órája "szakítottatok", de attól még ugyan úgy szereted, sőt! - vágta hozzám egyik cipőjét, amire gyorsan ráugrottam székére és a szék hátát mutatva neki próbáltam fedezni magam.
- Gi, nem mehetünk el hozzá! Te is nagyon jól tudod! - emeltem fel karomat, majd úgy magyaráztam neki, viszont egyik övével sikeresen kézfejen talált, amire egy kisebbet káromkodva visszahúztam azt a szék mögé.
- Hogy lehetsz ilyen szívtelen, sunyi, aberrált, kétszínű, feladós, dög! - ruháit egymás után dobálta, ami, mintha sose akarna elfogyni, segítette tevékenységét, viszont lehordására már feltérdeltem székére és már beszéltem is volna neki vissza, viszont utolsó dobását bakancsával zárta, ami telibe állkapcson talált, ezzel sikeresen elharaptam nyelvemet.
A mögöttem elhelyezkedő gépre majdnem ráestem, de ez helyett inkább fejemet egy nagyobb puffanás kíséretében az asztal szélébe vertem be, majd jajgatva a földre estem.
Gi először csak unottan nézte kínlódásomat, majd mikor tudatosult benne, hogy tényleg bajaim vannak, akkor gyorsan kifutott a szobából, ezzel kicsit elgondolkodva hagyva, hogy mit is csináljak vérző nyelvemmel és elviselhetetlenül sajgó fejemmel.
Talán évek is eltelhettek, mire megláttam magam mellett Git, egy pohár víz, egy jégkocka és egy fájdalomcsillapítóval kezében. Mint a mindenható Istenre, úgy néztem rá, majd felülve egy nagyobbat kortyoltam a pohárból, de még így is éreztem a vér jellegzetes ízét.
A fájdalomcsillapítót lenyelve, majd nyelvemet kidugva a jeget lassan hozzáérintettem nyelvemhez, amire Gi (aki időközben kiment egy vizes rongyért) rosszallóan rám nézett, majd rám is kiabált.
- Ne úgy, te balga! Vedd be a szádba, mert tiszta vér és nyál lesz minden! - nyomta számba a jeget, majd fejemet előrehajtva rávágta a jéghideg rongyot, amire egy nagyot mordultam. - Kuss és tűrj! - szólt rám, amire csak összeszorítottam szememet és tűrtem, ahogy tarkóm és szám teljesen lefagy.
Egy idő után már kezdtem megszokni a hideget, vagy aztán az is lehet, hogy a teljes lefagyástól, már nem éreztem semmit, így lassan, de biztosan felemeltem fejemet, viszont egy kisebb szédülés kerített hatalmába, így muszáj voltam vissza, lenézni, miközben megráztam kobakomat.
- Ne rázd! Csak rosszabb lesz! - mondta Gi, aki ismét gépénél ült, miközben egy papírra írogatott.
Inkább figyelmen kívül hagytam tevékenykedését és azt, hogy honnan tudta, hogy rázom a fejemet, miközben nekem háttal ül, ugyanis csak ismét háború lenne és a végén ismét előszeretettel kapnék egy bakancsot az arcomba, vagy talán egy egész szekrényt!
- Figyelj, szerintem szedd össze magad, mert lassan indulnunk kéne, főleg, hogy a cuccaidat is össze kell szedni. - nézett órájára, majd rám, amire csak lemondóan sóhajtottam, majd bólintva egyet felálltam, majd a vizes rongyot arcába dobva kisétáltam a szobából.
Nesze neked, te gonosz hárpia!

A bejárati ajtónál vártam Gire, aki halkan odasietett hozzám, majd kinyitva azt, karon ragadott és maga után húzva a kocsiig szaladtunk. Nem tudtam hova rakni hirtelenségét, így mikor beültem az anyós ülésre azonnal kérdőre vontam:
- Te mégis mi a jó, Szent szart csinálsz?!
- Nos, mivel még friss jogsim van, na meg ez a szüleim kocsija, így... mondjuk azt, hogy jó cél érdekében titokban kölcsönkértem a szupermobilt. - magyarázta, miközben lehajtottunk a felhajtóról, majd elindultunk hozzám.
- Hogy mi?! - jött a megszokott kérdés tőle, amire csak leintett.
- Nyugi van, most csak arra gondolj, hogy megyünk a Jiminedhez! - örvendezett, amire inkább az ajtónak dőlve néztem kifele az ablakon és kérdések ezrei kavarogtak fejembe, viszont valahogy sehogy se sikerült ideiglenes álláspontra jutnom.
Nem tudtam, hogy mire is gondoljak.
Nem tudtam, hogy jót csinálunk-e.
Nem tudtam, hogy mit is mondjak majd neki.
Viszont egy valamit nagyon jól tudtam: soha többet nem szabad Ginek a segítségét kérnem!

Miután sikeresen összeszedtük holmimat, majd fél óra marakodás, hogy milyen csokit is vigyünk az útra, na meg a többieknek, után, végre elindultunk utunkra, amit csendben és kicsit idegesen tettünk meg, mindaddig, míg majdnem sikerült elaludnom, viszont ez Ginek is majdnem sikerült, aki ennek köszönhetően áthajtott a másik sávba, amivel nem is lett volna semmi gond, ha éppenséggel nem egy bazinagy kamion jön velünk szembe, aki az utolsó 20 méternél sem fékezett, helyette kitartóan nyomta hangos dudáját, amire azonnal felpattantam, majd elrántva a kormányt visszavezettem a megfelelő sávba.
Miután megkértem Git, hogy álljon félre, ugyanis nem vezetésem ellenére át akartam venni a kormányzást, átültem a volán mögé, majd a következő fél órában a rendes vezetés alapelveit ecseteltem barátosnémnek, akit annyira érdekelte ez az egész, hogy öt perc után már az ablaknak dőlve horkolt.

Mikor megláttam egy táblát, amin a "Szöul" felirat van, azonnal elkezdtem bökdösni Git, aki egy nagyot horkantva ellökte a karomat.
Csak nagy szemekkel meredtem az útra, miközben a történteket dolgoztam fel.
- Malacka, mi lenne, ha felkelni és elmondanád, hogy merre tovább?! - akadtam ki, amire felpattant, majd gyorsan elkezdett navigálni.
Talán egy óra múlva már egy nagy épületnél álltunk, ami előtt egy táblán nagy betűkkel állt a "Big Hit Entertainment" felírat.
Egy nagyot nyeltem és éreztem, hogy szívem hevesen kezd verni, viszont egyben egy jó érzés is átjárt, hogy újra láthatom.
Gi karomon ragadott és elkezdett az épület bejárata felé húzni, majd mikor beértünk a recepciós asztalt támadtuk meg.
A nő, inkább egy húszas éveiben járó lány, unottan és fáradtan gépelt valamit, majd tekintetén ránk emelte és végignézett rajtunk.
- Miben segíthetek? - kérdezte egyik szemöldökét felrántva, viszont Gi arcáról az erőltetett és ijesztő mosoly levakarhatatlan volt.
Lesokkolva néztem a mellettem álló lányt, miközben azért imádkoztam, hogy élve kijussak innen.
- Jó estét. Ő itt a barátom, Seong Chung-Ho, én meg Kim Yeon-Gi vagyok. Park Jiminhez jöttünk. - mondta el, amiért jöttünk, én meg kellemetlenül mosolyogva a lányra néztem, aki először elgondolkozott, majd fáradtan elmosolyodott.
- Csak nem 'az' a Seong Chung-Ho? - kérdezte, amire mosolyom arcomra fagyott és értetlenül néztem a lányra.
- Sajnálom, de melyik? - kérdeztem, amire Gi oldalba ütött.
- Park Jimin pasija, sokat hallottunk már rólad. Őszintén szólva, amióta tudom, hogy nem lehettek együtt, mert a vezetőség megtiltotta, azóta nagyon shippelek benneteket. Örülök a találkozásnak! - nyújtotta kezét, amire teljesen sokkos állapotban hol Gire, hol a kezét felém nyújtó és kedvesen mosolygó lányra néztem.
Ilyen híres lennék az itteni körökbe?
Kezemet lassan övébe helyeztem, majd megráztam azt, miközben mind a ketten meghajoltunk.
- Szerencsétek van, mert még a fiúk bent vannak konzúltálni. Nem szabadna segítenem nektek, mivel ki vagy tiltva innen, viszont megértem és átkozom a helyzetet. A harmadik emeleten vannak. Lesz egy kisebb folyosó, majd balra egy szoba, ott lesznek. - magyarázta, majd megmutatta, hogy merre menjünk, a harmadik emelet vázlata alapján.
Mindent tudóan bólintottunk, majd megköszönve a szíves fogadtatást elindultunk felfele. 
- És még valami! - néztünk hátra a már álló lányra. - Ne kíméljétek őket! - mondta, viszont én csak ismét sokkos állapotba tudtam fogadni a jónak szánt kívánságot, ugyanis ismerve Git, na meg, hogy ilyen harcias kedvében van, szó szerint fogva venni ezt az egészet és bizony nem fogja kímélni őket.
Beszállva a liftbe elkezdett kattogni agyam, hogy most vajon mind meghalunk, vagy egy tea és üdítők mellett meg tudok-e beszélni a történeteket.
A harmadik emeletre kinyílva a lift egy elég szűkös folyosót mutatott, amit a falakra ragasztott különböző képek díszítettek.
Egy nagyot nyeltem, ahogy meghallottam a nem messze tőlünk elhelyezkedő szobából a nevetéseket és szívem ismét rohamos gyorsasággal kezdett el verni, mikor meghallottam Jimin édesen csengő nevetését is.
Gi csak feltűrte vékony kabátja ujját, majd elindult a zaj felé.
Követve példáját én is utána eredtem, majd megálltunk a csukott ajtó előtt, ami mögött, most hangos beszélgetés és kiabálás hallatszott, viszont ezt Gi azonnal félbeszakította, mikor szó szerint berúgta az ajtót, ami a falnak csapódva utat nyitott nekünk belele, a megszeppenve ülő társasághoz.
- Yah, Park Jimin! Hogy tehetted ezt szegény Chung-Hoval?! Ne hidd azt, hogy egy sima fejmosással megúszod a szíve összetörését, na meg a kisebb autóbalesetét! - kiabálta Jiminnek, aki megszeppenve ült és miután meghallotta nevemet, engem kezdett el keresni tekintetével.

   Teljesen elvörösödve, na meg kicsit frusztrálva beléptem a szobába, ahol minden szempár rám szegeződött és voltak olyanok, akiknek állkapcsa a földet súrolta.
- Sz-Sziasztok! 
- Ho...

5. fejezet - Ennyi volt...

   Az ágyamon térdeltem, miközben telefonom kijelzőjét néztem.
Jimin neve állt rajta.

   Már-már úgy voltam, hogy lerakom, viszont idegesen visszanyomtam fülemhez a készüléket és beleszóltam:
- Jimin, ha te szórakozol velem, akkor számíthatsz rá, hogy mikor meglátlak a két lábamat a te seggedben fogom pihentetni! - kijelentésemre a háttérben visszafojtott nevetések és tompa csapkodások hallatszottak.
Nem tudtam, hogy most az a dühítőbb, hogy nem tudom kikkel beszélek, vagy az, hogy végre felhív Jimin és ezt csinálja velem.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit durva vagy a 'szerelmeddel'? - kérdezte és direkt kihangsúlyozta a 'szerelmeddel' szót.
Nem tudom, hogy ki az és miért csinálja, de azt tudom, hogy én bizony átnyúlok a telefonon keresztül és megverem!
- Tudod, én így vezetem le három év kínlódásos szerelmemet. - válaszoltam neki, amire elkezdtek ujjongani.
- És tényleg enny--
- Fiúk nem lát--, mit csináltok a telefonommal?! - szólalt meg hirtelen egy ismerős hang, majd kiabálások és csattanások vették kezdetét.
Én ezt kíváncsian hallgattam végig, időközben pedig leültem ágyam szélére és úgy próbáltam elképzelni a történéseket.
Hirtelen valaki Jimin nevét kezdte el ordítozni, kegyelem kérések közepette, de előre tudtam, hogyha Jiminről van szó, akkor bizony nincs kegyelem.
Tapasztalat, ha mondhatom.
A következő percekben a mély és kegyelemért való ordítások, amik néha vegyültek a kislányokat megszégyenítő sikoltozásokkal, elhalkultak, majd a síri csend következett, amit egy nem várt hang tört meg:
- Ho... - szólalt meg Jimin és nem tudtam, hogy most örömömben sikoltozzak vagy éppenséggel haldokoljak, az amúgy se lassú szívverésem miatt.
Mikor meghallottam hangját szívem talán egy, nem is, két pillanatra megállt, majd újult erővel, gyors zakatolásba kezdett.
Számat szóra nyitottam, viszont egyetlen hang se jött ki rajta. Már-már kezdtem azt hinni, hogy megnémultam, mikor Jimin újra megszólalt:
- Mi az? Ennyire haragszol rám, hogy meg se szólalsz? - kérdezte kínosan nevetve, amire számat összecsuktam, majd megtámaszkodva lábamon, fejemet kezdtem el fogni.
- N-Nem erről van szó... - mondtam neki, amire ismét elnevette magát.
- Akkor miről? - kérdezte két nevetés között, amire akaratlanul is elmosolyodtam.
De jól szórakozol, kedvesem.
- Hogy vagy? - váltottam gyorsan témát, amire először megnémult, viszont csak egy rövid válasszal folytatta a monoton és kellemetlennek ígérkező beszélgetést.
Annyi mindent akartam tőle kérdezni! Fejemben csak úgy cikáztak a kérdések, viszont sehogy se tudtam feltenni őket. Valahogy nem, éreztem azt, hogy képes lennék.
Mikor már jó öt perce beszéltünk, kezdtünk kicsit feloldódni és egy kicsit kitértünk kettőnkre is.
- Hiányzom, mi? - kérdezte nevetve.
- Persze! Milyen kérdés volt ez? - válaszoltam enyhén elpirulva, viszont annál jobban mosolyogva.
- Ne haragudj, hogy nem hívtalak csak... jön a comeback, nekünk pedig sok a gyakorolni valónk. - adott értelmet az utóbbi napoknak, amire csak bólogattam.
- Nem baj, gondoltam, hogy dolgozol, na meg ami történt, azt se könnyű elmagyarázni és kimagyarázni belőle magadat.
Na szép volt, Ho... Remekül elmagyaráztad...
Ha eddig sikerült elpirulnom, akkor most már biztos, hogy lángoltam, amit bal tenyerembe rejtettem.
- Igen-igen, bár ma lesz egy kisebb tárgyalás erről és úgy látszik, hogy sikerül egy kicsit elfelejtetnünk ezt a világgal.
- Jimin... lehet egy kérdésem? - kérdeztem tőle és éreztem, ahogy szívem ismét vadul kezd verni, szinte már eltörte erősen védelmező bordáimat.
- Persze, neked mindig lehet kérdésed! - egyezett bele és hangján inkább a boldogság hallatszott, a kíváncsiság és félelem helyett.
Egy kisebbet nyeltem, majd forró fejemtől izzadó tenyeremet megtöröltem nadrágomban, majd kicsit feljebb ültem ágyamon.
- M-Mikor láthatlak...? - halkultam le kérdésem végére, majd csak hangosan dübörgő szívemet hallottam és kicsit remegve vártam Jimin válaszát.
Hogy miért is voltam ilyen ideges? Mert hiányzott és már látni akartam, viszont ez nem ment ilyen könnyen.
A másodpercek szívem ütemére múltak, viszont mire rendes tempójukat újra felvették volna, addigra Jimin hangja, mostanra már kicsit rekedtes, újra felszólalt.
- Ho... most még nem tudok rendes választ adni, de szerintem a jövőhét hétvégén összefuthatunk. - mondta, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam és remegő szám egy kisebb mosolyra húzódott.
Akkor egy pillanatra boldog voltam, talán a legboldogabb az egész világon, viszont ez hamar abba maradt, mikor Jimin folytatta:
- De Ho, ne éld bele magad! Ez még közel sem biztos! Még van egy tárgyalás és ha addigra nem nyugodnak a kedélyek, akkor lehet... többet kell várnunk. - mondta elhaló hangon és mosolyom arcomra fagyott.
Tudtam, hogy nem biztos a találkozásunk, de a reményem akkor is megmaradt és ez csak fokozódott, miközben csak is a jó dolgokra koncentráltam.
- Ho, tudom, hogy nehéz, nekem se könnyű... Képzeld el, amikor táncpróbánk van és pont nem úgy lépek és ki kell találnom valami okot. Ígérem, amint tudunk újra találkozunk, de még bírd ki egy kicsit! Kérlek! - kérlelt, viszont alapvető dolog volt, hogy kibírom, hisz lehet egy hét múlva újra látom!
- Ígérem, Jimin. - ígértem meg neki mosolyogva, amire egy kisebb sóhajtott.
A háttérben kinyílt egy ajtó, ami nagyot ütközött valaminek és ez a bizonyos valami bizony a földre esett, majd a következő pillanatban Jimin elköszönt, majd bontotta a vonalat.
Hirtelen volt, viszont egy valamiért nem foglalkoztam vele: ahogy belesúgta telefonjába azt, hogy "szeretlek" az valami... sokkos és mégis boldog állapotba helyezett, amire hátravetettem magam ágyamon, majd csak mosolyogva a plafont tudtam nézni.
Csak egy hét.

A hétvége és a következő hét első fele úgy elrepült, mint az a madárka, amelyik gyorsan pottyantott egyet Apám kocsijára, majd duruzsolva tova szállt.
Épp a suliból sétáltam hazafelé, miközben romlandó fülhallgatómat igazgattam. Kicsit idegesen nyomkodtam fülemben vagy éppenséggel vettem ki és kisebb káromkodások közepette vettem szemügyre. Már-már feladtam és úgy voltam vele, hogy elhajítom, jó messzire, viszont mikor befordultam utcánkba végre sikerült úgy belehelyeznem fülembe, hogy az végre valahára rendesen szóljon.
Házunkba belépve kivettem fülhallgatómat, majd a fölöslegesen darabokat levéve felsiettem szobámba. Amint beértem szobámba telefonomat azonnal felraktam töltőre, mivel Jimin hívását vártam a hétvégével kapcsolatban.
A hétvégét és a hét szerdáját, szint végig beszéltük. Hétfőn, kedden és csütörtökön próbájuk volt, na meg mindenféle dolog, ami miatt nem sikerült beszélnünk (na meg nekem is tanulnom kellett).
Úgy voltam vele, hogy házimat gyorsan megírom, hogy azzal se kelljen foglalkozni a következő két és fél napban, viszont túl ideges voltam ahhoz, hogy ezeket türelemmel meg tudjam írni, így inkább kinyitottam szobám ablakát, majd levetettem magam ágyamra és vártam szerelmem hívását, ami négy óra elteltével sem volt hajlandó jönni. A feladás és a felakasztás között voltam, mikor végre megszólalt telefonom. Gyorsan nyúltam érte, majd azonnal fülemhez raktam, viszont gyorsaságomban elfelejtettem felvenni, így ismét egy sor kisebb káromkodás közepette felakartam venni a telefont, viszont a kijelzőn Jimin neve helyett Anyum neve állt.
Semleges arckifejezéssel felvettem telefonomat, majd meghallottam édesanyámat a vonal másik oldaláról:
- Szia, kicsim! Ne haragudj, de ma már nem érünk haza! Ha akarod csaphattok egy kisebb bulit a barátaiddal, viszont ha kilenc hónap múl--
- Rendben, köszi, Anya, de szerintem ezt most inkább kihagyom. - gyorsan félbeszakítva elutasítottam ajánlatát, na meg hülye elméletét, azután pedig még két szót váltva ismét a néma csend és megszokott idegesség várt rám.
Mint egy rossz horror film...
Feltornáztam magam ágyamról, majd az ajtó felé közelítettem. Jobb mancsom már súrolta a kilincset, mikor telefonom ismét csörögni kezdett.
Gyorsan hátrakaptam fejemet, majd sietve az éjjeliszekrényemhez sétáltam.
Most nem követtem el azt a hibát, hogy megállapodásom nélkül fülemhez nyomjam telefonomat.
Mikor megláttam a kijelzőn lévő nevet egy pillanatra lefagytam, majd szívem gyors dübörgésbe kezdett, míg kezem remegni kezdett, ezzel az eleve rezgő telefont majdhogynem sikerült kiejtenem.
A hívásfogadást gombot megnyomva telefonomat fülemhez emeltem, majd levegőmet visszafojtva hallgattam a következőket:
- Chung-Ho, é-én... N-Nem találkozhatunk többet é-és ennyi volt. - mondta, amire szemeim tányérnagyságúak lettek és kisebb szívinfarktusom miatt meg kellett támaszkodnom szekrényembe.
- H-Hogy mi?!
- Seong Chung-Ho... végeztem. Többet ne hívj, ne írj, s-sőt... többet ne keress! Szakítok veled! - mondta, majd válaszomat, sőt, levegő vételemet meg sem várva rám csapta a telefont.
- J-Jimin... - suttogtam elhaló hangon, miközben telefonomat nézve lassan leengedtem azt. 
Egy ideig még Jimin neve állt rajta, ahogy megszakította a hívást, akárcsak kapcsolatunkat is... végleg.
Szemembe könnyek literjei gyűltek, ahogy készülékem elhalványuló kijelzőjét néztem.
Olyan hirtelen volt, hogy... nem tudtam mire gondoljak.
Azok az érzések, amik kavarogtak bennem... elmondhatatlanok.
Az ideg összeroppanás és a halál közé rakott, viszont egy valamit nem hagyta ezeket érvényesülni: ő.
Hangja félénk és ideges volt, annak ellenére, hogy gyorsan és határozottan mondta azokat, amiket.

Miközben megtámaszkodtam szekrényemen és gondolataimat próbáltam összegyűjteni, egy valami kattogott fejemben: kell valaki, akinek ezt most elmondhatom és akkor talán megértem én is.
Mire észbe kaphattam volna, már kabátomat vettem fel, miközben elhagytam házunk területét, majd már barátom házának ajtaja előtt támasztottam a csengőt.

   Mikor kinyitódott az ajtó egy mérges leányzó állt előttem, viszont amint meglátott arcára azonnal kiült az aggodalom és a hirtelen tehetetlenség.
- Ho, hát veled meg mi van?
- Gi... bajok vannak...

4. fejezet - Napok

   A napok úgy teltek, mint mikor Jimin lehajtott, majd elhajtott a házuk elől.
Egyszóval: gyorsan.

   Anyum engedélyével otthon maradtam és a héten nem mentem be az egyetemre, amit barátaim furcsálltak, így a zaklatás, tőlük sem maradt el. Mivel annyi életkedvem nem volt, hogy felálljak és elmenjek WC-re, így miután nyolcvanadszorra hívtak, felvettem és lebeszéltem velük, hogy Pénteken, a bandahelyen találkozunk. Hosszas viaskodás után belementek, így a, számomra nem várt napon egy laza öltözetet magamra kapva lassan elindultam helyünkre, ahova megérkezve már mindenki aggodalmasan várt.
Csak mosolyogni tudtam, viszont szemem könnyekkel telt meg.
- Na! Hyungnim! - jött oda Ki és úgy csapódott belém, akárcsak egy meteor.
- Mi van, Papa? - bökött oldalba Emilie, amire ismét csak mosolyogni tudtam.
- Elment. - válaszoltam elhaló hangon és könnyeimmel küszködve dörzsöltem talpamat a földnek, miközben fájdalmasan mosolyogtam.
- Micsoda? - kérdezte Gi, állkapcsa a földet súrolva.
- Hallottam hírét. - mondta Jack tarkóját megvakarva.
- Csak én nem tudom, hogy miről vagy kiről van szó? - fakadt ki Hyun, amire Gi helyeselve bólogatott válaszokra várva.
- Jimin. Kint voltunk a fesztiválon és lekaptak. Most meg már ki tudja mi van vele. Másnap reggel írt, hogy majd hív, vagy ír, azóta semmi. - magyaráztam nekik, miközben karjaimat keresztbe tettem.
Ezek után mindenki csöndben gondolataiba merült, mikor is Hyun és Gi hangosan felnevettek.
- Az durva egy este volt, öregem! - támaszkodott meg Gi Hyun vállán, mi pedig kérdőn néztük a nevető társaságot.
- Na, meséljetek! Miről maradtunk le! - karolt belém és Emiliebe Jack, miközben a legközelebbi padhoz leültünk.
- Az egész azzal kezdődött, hogy Hyun felhívott, hogy mi lenne, ha elmennénk a festre. Mondom neki miért ne, egy kis esti pasivadászat. 
A vödörfejűeknél találkoztunk, tudjátok, az kis régi büfés hely, ahol a két öreg dolgozik, akiknek vödörfejük van. Na, és ott találkoztunk. Ugye az a fest eleje volt, így ahogy haladtunk befele úgy nőtt a tömeg. Mikor már jól bent voltunk, akkor egy csáveszka leszólított, hogy nincs-e kedvünk megnézni, hogy milyen jól céloz, már ha értitek. Míg én helyeselve mentem a csávesz után, ez itt, ez itt mellettem teljesen elfehéredve állt és nem mert megmozdulni, úgy kellett magam után hurcolni. Miután az egyik bódénál megmutatta remek célba lövését elkönyveltük remek lyukérzéknek!
Aztán ugye beszélgettünk, ismerkedtünk, lement pár erőske, szóval természetesen a végére épp, hogy józanok voltunk, na meg még csatlakozott egy srác is, de aztán lehet annyira megütött a pia, hogy kettőt láttam belőle. Szóval jah, arról meg ne is beszéljünk, hogy olyan hangosan mentünk végig a Kisutcában, hogy mindenki felkelt ránk, sőt, volt aki ránk engedte a kutyáját és azt hittük, hogy valami nagy dög az árnyékától, de mint kiderült csak egy kis talajcirkáló, akit bármelyik pillanatban elvihetett volna egy galamb, de azért mi felmásztunk a fára. - magyarázta Gi, aminek a végére már sírtunk a röhögéstől.
- De mi másnap beszéltünk és ha jól hallottam, akkor kicsit sem voltatok jó állapotban. - mondta Ki, amire Hyun letaglózva megfogta fejét.
- Emberek, én még életemben nem ittam annyit, amennyit aznap este! Megfogadtam, soha többet nem iszok--
- Annyit! - mondtuk egyszerre, amire ismét nagy nevetésben törtünk ki.
Aztán a beszélgetés ment tovább, és sikerült elérniük azt, hogy aznap délután ne gondoljak Jiminre.
Mint két évvel ezelőtt is.

Miután kibeszéltük magunkat még elmentünk kajálni és inni valamit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a piás részét kíméltem, ugyanis még be sem léptünk, de én már azonnal kértem valami erőset. A többiek próbálták elvenni tőlem, viszont még így is több került belém, mint beléjük.
Mivel a délután folyamán nem nagyon gondoltam Jiminre, így hazafelé is így voltam.
Egy mosollyal arcomon léptem be házunkba, ahol már vaksötét volt, ami csak tetőzte elkeveredettségemet, hisz lábamon alig álltam.
Mikor épp valaminek nekimentem, vagy rosszabb esetben belerúgtam, egy kisebb nevetés és káromkodás csúszott ki számon, viszont mosolyom letörölhetetlen volt.
Miután majdnem leestem a lépcsőn, kis híján eltörtem a százéves vázánkat és cikázva nekimentem a falaknak, végre felértem szobámba, ahova még mindig mosolyogva léptem be.
- Szia Jimin! - dobtam le pulcsimat, majd bebújtam ágyamba. - Ja, igaz is, már nem vagy itt.
És ez volt az a pont, mikor az a rendíthetetlen, letörölhetetlen, szinte arcomra fagyott mosoly eltűnt.
Csak feküdtem ott, oldalamon, miközben a falat néztem, párnámat ölelgetve.
Nem tudtam, hogy pontosan mit csináljak, mit tegyek vagy hogy... mit érezzek. Sírjak, nevessek vagy talán semmit?
Akkor ismét elgondolkodtam (akkor már nem tudom hanyadszorra ezen), és elkezdtem végiggondolni, hogy mi is van, volt és lesz.
Mint mindig most is ugyan arra jutottam: semmi jó. Viszont tudtam, hogy most még nem szabad feladnom és a legfontosabb: nem szabad rossz útra térnem. De... ha pontosabban átgondolom, akkor rájöttem volna, hogy... az ivászat már régen rossz út.
A nagy gondolkodásban szemem lassan lecsukódott, majd pár perc múlva, a pia hatására, bealudtam.

Épp a kezemben lévő papírt olvasom, amit Jimin írt még nekem, mikor elment.
Tudtam, hogy itt van velem, hisz az előbb szólt, hogy elmegy WC-re. Valamiért muszáj voltam elolvasni azt a levelet, pedig tudtam, hogy nem szabad megtudnia, hogy megvan.
Könnyes szemmel néztem a levél utolsó sorait, mikor Jimin lassan bejött, az ajtót maga után becsukta, majd annak nekitámaszkodott.
Lefagyva ültem ott és nem mertem megszólalni, a levelet is erősen szorítottam két ujjammal.
Mivel szememben a sós víz csak tovább nőtt, egy pislogás után éreztem, hogy arcomon gyorsan leszáguldozik egy könnycsepp, amire Jimin merev mimikája meglágyult, ahogy merev teste is.
- J-Jimin... - szólítottam nevén, még két könnycsepp között, miközben ő felém közeledett.
Elém érve mellkasomnál fogva ledöntött, miközben felém hajolt.
- Csináljak olyat, ami elfeledteti veled azt, amit tettem? - kérdezte, miközben könnyes arcomat letörölte puha, pici kezével.
Ha még válaszolni is akartam volna sem tudtam volna, ugyanis még kezénél is puhább ajkait enyéimre nyomta, majd lassan mozgatni kezdte azokat, amit én lassan és félve viszonoztam, miközben keze lassan lesiklott felsőtestemen, hasamon többször végigmenve, majd mikor pici ujjait övembe akasztotta, majd meg is húzta a bőrből készült, erős anyagot, egy kisebbet nyögve eltoltam magamtól.
- Ji--
- Csss, ne beszélj... - suttogta fülembe, azután megharapta fülcimpámat, majd lágy csókot nyomott állkapcsom peremére.
Mikor nyakamhoz ért meleg ajka, kezével épp akkor markolt volna meg alul, viszont ezt egy hangos csöngés félbeszakította.
Telefonomat amint levettem helyéről azonnal felvettem, majd gyorsan felvettem, szabad karomat szemeim fedésére használtam és próbáltam a lüktetően fájó fejemet kicsit összeszedni jelenlegi állapotából.
- Szia, Ho. - köszönt Min, édesen csengő hangján.
Talán arra a pár másodpercre még a fejfájásom is abbamaradt, ugyanis a sokk, ami akkor elkapott, teljesen lebénított.
- Sz-Szia! - köszöntem neki és éreztem, ahogy a forróság ellepi tarkómat és nyakamat.
- Figyelj... tudom, történt, ami történt, viszont... én szeretném ezt megbeszélni, na meg egy kis reggeli, friss levegő nem árt a másnaposságra. - nevette el a végét, viszont megjegyzésére szemeim tányérnagyságúak lettek.
- M-Mikor...?
- Tegnap este, azaz éjszaka... nos, kicsit hangosak voltatok én meg... fogalmazzunk úgy, hogy a környéken jártam és hallottalak benneteket. - magyarázta, amire hevesen verő szívem megnyugodott.
Akkor mégse követett!
- Na, mit szólsz hozzá?
- Nos, tényleg nem ártana egy kis reggeli friss levegő, de... - néztem takaróm alá, ahol is azt a bizonyos... puklit pillantottam meg. - Még össze kell szednem magam.
- Remek! Akkor mondjuk... kettőkor a sétány elején lévő táblánál?
- Tökély! - egyeztem bele, majd elköszönve tőle telefonomat visszahelyeztem helyére.
Mik lesznek...

A hatalmas táblát néztem, ami mögött két még hatalmasabb fa ölelkezett össze.
Ide is viszonylag sokat jártam, bár a sok vízimadár mindig a kihalás szélére helyezett.
Épp a, már jól ismert szöveget olvastam, mikor valaki hátulról megölelt.
Lassan megfordultam, arcomon egy fülig érő mosollyal, majd kicsit szorosan megöleltem Mint.
El nem tudom mondani, hogy akkor, ott milyen érzések is kavarogtak bennem, viszont egy valamiben biztos voltam: az az ölelés akkor nagyon jól esett.
Karomat nyújtva neki, amit el is fogadott, kezdtünk el sétálni a már jól ismert ösvényen.
Kezdetben semlegesen és sablon dolgokról beszéltünk, viszont ahogy haladtunk beljebb és beljebb, úgy kezdtünk el a tárgyra térni.
- És... ami volt a festen... tudod mit, kezd az elejéről, utána én is elmondok mindent. - mondta, karomat jobban szorítva, miközben én a nyílt terepet néztem.
- Régen, három éve, jó barátok voltunk. Aztán amikor utoljára láttam kicsit több volt a búcsúzkodás, amit barátok csinálnak. Már akkor szerettem, de elment. Aztán jöttél te, akiben láttam valamit, de hamar rájöttem... csak fellángolás volt, de nem zavart. Szerettem az együtt töltött pillanatokat, igaz többet voltunk együtt, mégis kevés mindent csináltunk, de akkor is. Aztán te elmentél koliba és én meg bandáztam, kevesebb volt az együtt töltött idő, ha meg volt, akkor meg sok mindent csináltunk. Jött ő, három év után és hát... ezt meg kellett ünnepelni, azaz--
- Ti lefeküdtetek?! - akadt ki hirtelen, megállása után, amire csak megráztam fejemet.
- Nem, dehogy! Az erotika csúcsa eddig nyelvezés volt! De a kérdéseket a végére.
Szóval, egy kisebb vita után kibékültünk, viszont erre hamar rádöbbentettek, hogy nem jó. Viszont mire visszavehettem volna, addigra lekaptak a festen és mire felfoghattam volna a bajt, addigra már... már elment. - tértem mondandóm végére és éreztem, hogy az a bizonyos gombóc ott pihen torkomban, majd ránéztem Minre, viszont ő elmerengve nézett előre. - Kérdés?
- Egy csomó, de ezekre most nincs idő.
- Időm, mint a tenger. 
- Mindegy, lényegtelen. A lényeg, hogy értem mi is történt valójában, viszont egy valami nem világos: te nem tudtad, hogy Park Jimin egy híres énekes és táncos, aki a BTS egyik tagja?! - kérdezte értetlenül, amire elmosolyodva megráztam fejemet.
- Nem. Dehogy őszinte legyek, nem is érdekel. Számomra egy sunyi dög, akit mindennél jobban szeretek. - válaszoltam és ismét a tájat néztem.
- És abba belegondoltál, hogy a cég választások elé helyezheti és akkor mit fog csinálni? 
- Többször is és ugyan arra jutottam: semmi jót. Fontosabb a banda, a barátok, a rajongók, minden, hisz keményen megdolgozott érte. Ha engem választ... talán még meg is verem. - nevettük el a végét, majd visszatérve az erdőbe folytattuk beszélgetésünket.
- Hiányzik?
- Mindennél jobban, de hiszek benne, hogy majd ír vagy hív. De ennyit rólam, halljuk a te részedet! - néztem rá kíváncsian, ugyanis ez a része a beszélgetésnek jobban érdekelt.
- Mikor koliba kerültem az egyik szobatársammal nagyon jóba lettünk, viszont ő... az a belevaló, vagány csaj, akinek az élete nagy részét a bulik határozzák meg és megkért, hogy menjek el vele egy buliba. Mivel kicsit belevalósak voltunk így a piát szinte vedeltük, amiből az lett, hogy másnap reggel egy fiú karjaiban ébredtem. Vele aznap össze is vesztem és megkértem, hogy felejtsük el, viszont ő... kitartóan keresett és még a koliba is eljött. Próbáltam a közelségedet keresni, viszont vagy nem vetted fel vagy nem értél rá. Azt mondta, hogy visszavesz és ezért kicsit közelebb engedtem magamhoz, ami egyre csak nőtt, majd újra megtörtént és pont aznap hívtál. Azt hittem, hogy lebukok, így próbáltam valamit kitalálni, ami ezek szerint sikerült. Aztán jött a fest estéje, ahova elhívott, te meg akkor egyszer sem jelentkeztél így elmentem vele, viszont mikor megláttalak Jiminnel... fájt, viszont megérdemeltem. - magyarázta, majd mikor az erdőbe értünk utunkat csöndbe folytattuk.
Szóval előbb ő csalt... 
Kezemet zsebembe raktam, miközben az ösvény végét néztem, ami már csak pár méterre volt.
Mikor visszaértünk a nagy táblához egymással szembefordultunk és csak meredtünk egymásra, amit ő tört meg.
- Chung-Ho, szerintem mind a ketten tudjuk, hogy ennek a kapcsolatnak valahol itt a vége, viszont... szeretnék elnézést kérni és még valamit kérni. - jött közelebb és két karomba kapaszkodott.
- Mi lenne az? - kérdeztem hol ajkait, hol szemeit nézve.
- Egy utolsó csók... - a végét szinte már lehelte, miközben tarkómat megfogta és lehúzott magához egy rövid csókra.
Ajkainkat lassan mozgattuk, én derekát, ő nyakamat ölelve, akárcsak mikor harmadik randik végén búcsúzkodtunk, viszont most utolsó összefutásunk csókját vívtuk.
Miután kicsit pihegve elváltunk, egymás szemeibe meredtünk, majd egy ölelés után végleg elváltak utaink.

Lassan bukdácsoltam hazafelé, mikor is elpillantottam jobbra, a tengerpart felé. A melegedő korlátot megfogva néztem, ahogy a nap lassan feljebb emelkedik, majd lassan kitűnik a víz végtelen határa mögül.
- Mi lesz még...? - kérdeztem magamtól, majd tovább folytattam utamat hazafelé.
Útközben pár ismerőssel az egyetemről összetalálkoztam, akiknek egy kisebb mosollyal köszöntem, majd gyorsan haladtam is tovább.
Házunkhoz érve hanyagul az üres felhajtóra néztem, majd szinte betörve az ajtót gyorsan lerúgtam cipőt, kabátomat pedig hanyagul ledobtam a cipős szekrény tetejére.
A csendes ház csak úgy zengett hangos lépteimtől, viszont ez hamar abbamaradt, mikor ágyamba csapódva elterültem.

   Már-már sikerült elaludnom, mikor telefonom elkezdett rezegni zsebembe.
- Na, de jól tudsz időzíteni... - szedtem elő a rezgő készüléket, amit meg se nézve felvettem.
- Szia, Ho...