5. fejezet - Ennyi volt...

   Az ágyamon térdeltem, miközben telefonom kijelzőjét néztem.
Jimin neve állt rajta.

   Már-már úgy voltam, hogy lerakom, viszont idegesen visszanyomtam fülemhez a készüléket és beleszóltam:
- Jimin, ha te szórakozol velem, akkor számíthatsz rá, hogy mikor meglátlak a két lábamat a te seggedben fogom pihentetni! - kijelentésemre a háttérben visszafojtott nevetések és tompa csapkodások hallatszottak.
Nem tudtam, hogy most az a dühítőbb, hogy nem tudom kikkel beszélek, vagy az, hogy végre felhív Jimin és ezt csinálja velem.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit durva vagy a 'szerelmeddel'? - kérdezte és direkt kihangsúlyozta a 'szerelmeddel' szót.
Nem tudom, hogy ki az és miért csinálja, de azt tudom, hogy én bizony átnyúlok a telefonon keresztül és megverem!
- Tudod, én így vezetem le három év kínlódásos szerelmemet. - válaszoltam neki, amire elkezdtek ujjongani.
- És tényleg enny--
- Fiúk nem lát--, mit csináltok a telefonommal?! - szólalt meg hirtelen egy ismerős hang, majd kiabálások és csattanások vették kezdetét.
Én ezt kíváncsian hallgattam végig, időközben pedig leültem ágyam szélére és úgy próbáltam elképzelni a történéseket.
Hirtelen valaki Jimin nevét kezdte el ordítozni, kegyelem kérések közepette, de előre tudtam, hogyha Jiminről van szó, akkor bizony nincs kegyelem.
Tapasztalat, ha mondhatom.
A következő percekben a mély és kegyelemért való ordítások, amik néha vegyültek a kislányokat megszégyenítő sikoltozásokkal, elhalkultak, majd a síri csend következett, amit egy nem várt hang tört meg:
- Ho... - szólalt meg Jimin és nem tudtam, hogy most örömömben sikoltozzak vagy éppenséggel haldokoljak, az amúgy se lassú szívverésem miatt.
Mikor meghallottam hangját szívem talán egy, nem is, két pillanatra megállt, majd újult erővel, gyors zakatolásba kezdett.
Számat szóra nyitottam, viszont egyetlen hang se jött ki rajta. Már-már kezdtem azt hinni, hogy megnémultam, mikor Jimin újra megszólalt:
- Mi az? Ennyire haragszol rám, hogy meg se szólalsz? - kérdezte kínosan nevetve, amire számat összecsuktam, majd megtámaszkodva lábamon, fejemet kezdtem el fogni.
- N-Nem erről van szó... - mondtam neki, amire ismét elnevette magát.
- Akkor miről? - kérdezte két nevetés között, amire akaratlanul is elmosolyodtam.
De jól szórakozol, kedvesem.
- Hogy vagy? - váltottam gyorsan témát, amire először megnémult, viszont csak egy rövid válasszal folytatta a monoton és kellemetlennek ígérkező beszélgetést.
Annyi mindent akartam tőle kérdezni! Fejemben csak úgy cikáztak a kérdések, viszont sehogy se tudtam feltenni őket. Valahogy nem, éreztem azt, hogy képes lennék.
Mikor már jó öt perce beszéltünk, kezdtünk kicsit feloldódni és egy kicsit kitértünk kettőnkre is.
- Hiányzom, mi? - kérdezte nevetve.
- Persze! Milyen kérdés volt ez? - válaszoltam enyhén elpirulva, viszont annál jobban mosolyogva.
- Ne haragudj, hogy nem hívtalak csak... jön a comeback, nekünk pedig sok a gyakorolni valónk. - adott értelmet az utóbbi napoknak, amire csak bólogattam.
- Nem baj, gondoltam, hogy dolgozol, na meg ami történt, azt se könnyű elmagyarázni és kimagyarázni belőle magadat.
Na szép volt, Ho... Remekül elmagyaráztad...
Ha eddig sikerült elpirulnom, akkor most már biztos, hogy lángoltam, amit bal tenyerembe rejtettem.
- Igen-igen, bár ma lesz egy kisebb tárgyalás erről és úgy látszik, hogy sikerül egy kicsit elfelejtetnünk ezt a világgal.
- Jimin... lehet egy kérdésem? - kérdeztem tőle és éreztem, ahogy szívem ismét vadul kezd verni, szinte már eltörte erősen védelmező bordáimat.
- Persze, neked mindig lehet kérdésed! - egyezett bele és hangján inkább a boldogság hallatszott, a kíváncsiság és félelem helyett.
Egy kisebbet nyeltem, majd forró fejemtől izzadó tenyeremet megtöröltem nadrágomban, majd kicsit feljebb ültem ágyamon.
- M-Mikor láthatlak...? - halkultam le kérdésem végére, majd csak hangosan dübörgő szívemet hallottam és kicsit remegve vártam Jimin válaszát.
Hogy miért is voltam ilyen ideges? Mert hiányzott és már látni akartam, viszont ez nem ment ilyen könnyen.
A másodpercek szívem ütemére múltak, viszont mire rendes tempójukat újra felvették volna, addigra Jimin hangja, mostanra már kicsit rekedtes, újra felszólalt.
- Ho... most még nem tudok rendes választ adni, de szerintem a jövőhét hétvégén összefuthatunk. - mondta, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam és remegő szám egy kisebb mosolyra húzódott.
Akkor egy pillanatra boldog voltam, talán a legboldogabb az egész világon, viszont ez hamar abba maradt, mikor Jimin folytatta:
- De Ho, ne éld bele magad! Ez még közel sem biztos! Még van egy tárgyalás és ha addigra nem nyugodnak a kedélyek, akkor lehet... többet kell várnunk. - mondta elhaló hangon és mosolyom arcomra fagyott.
Tudtam, hogy nem biztos a találkozásunk, de a reményem akkor is megmaradt és ez csak fokozódott, miközben csak is a jó dolgokra koncentráltam.
- Ho, tudom, hogy nehéz, nekem se könnyű... Képzeld el, amikor táncpróbánk van és pont nem úgy lépek és ki kell találnom valami okot. Ígérem, amint tudunk újra találkozunk, de még bírd ki egy kicsit! Kérlek! - kérlelt, viszont alapvető dolog volt, hogy kibírom, hisz lehet egy hét múlva újra látom!
- Ígérem, Jimin. - ígértem meg neki mosolyogva, amire egy kisebb sóhajtott.
A háttérben kinyílt egy ajtó, ami nagyot ütközött valaminek és ez a bizonyos valami bizony a földre esett, majd a következő pillanatban Jimin elköszönt, majd bontotta a vonalat.
Hirtelen volt, viszont egy valamiért nem foglalkoztam vele: ahogy belesúgta telefonjába azt, hogy "szeretlek" az valami... sokkos és mégis boldog állapotba helyezett, amire hátravetettem magam ágyamon, majd csak mosolyogva a plafont tudtam nézni.
Csak egy hét.

A hétvége és a következő hét első fele úgy elrepült, mint az a madárka, amelyik gyorsan pottyantott egyet Apám kocsijára, majd duruzsolva tova szállt.
Épp a suliból sétáltam hazafelé, miközben romlandó fülhallgatómat igazgattam. Kicsit idegesen nyomkodtam fülemben vagy éppenséggel vettem ki és kisebb káromkodások közepette vettem szemügyre. Már-már feladtam és úgy voltam vele, hogy elhajítom, jó messzire, viszont mikor befordultam utcánkba végre sikerült úgy belehelyeznem fülembe, hogy az végre valahára rendesen szóljon.
Házunkba belépve kivettem fülhallgatómat, majd a fölöslegesen darabokat levéve felsiettem szobámba. Amint beértem szobámba telefonomat azonnal felraktam töltőre, mivel Jimin hívását vártam a hétvégével kapcsolatban.
A hétvégét és a hét szerdáját, szint végig beszéltük. Hétfőn, kedden és csütörtökön próbájuk volt, na meg mindenféle dolog, ami miatt nem sikerült beszélnünk (na meg nekem is tanulnom kellett).
Úgy voltam vele, hogy házimat gyorsan megírom, hogy azzal se kelljen foglalkozni a következő két és fél napban, viszont túl ideges voltam ahhoz, hogy ezeket türelemmel meg tudjam írni, így inkább kinyitottam szobám ablakát, majd levetettem magam ágyamra és vártam szerelmem hívását, ami négy óra elteltével sem volt hajlandó jönni. A feladás és a felakasztás között voltam, mikor végre megszólalt telefonom. Gyorsan nyúltam érte, majd azonnal fülemhez raktam, viszont gyorsaságomban elfelejtettem felvenni, így ismét egy sor kisebb káromkodás közepette felakartam venni a telefont, viszont a kijelzőn Jimin neve helyett Anyum neve állt.
Semleges arckifejezéssel felvettem telefonomat, majd meghallottam édesanyámat a vonal másik oldaláról:
- Szia, kicsim! Ne haragudj, de ma már nem érünk haza! Ha akarod csaphattok egy kisebb bulit a barátaiddal, viszont ha kilenc hónap múl--
- Rendben, köszi, Anya, de szerintem ezt most inkább kihagyom. - gyorsan félbeszakítva elutasítottam ajánlatát, na meg hülye elméletét, azután pedig még két szót váltva ismét a néma csend és megszokott idegesség várt rám.
Mint egy rossz horror film...
Feltornáztam magam ágyamról, majd az ajtó felé közelítettem. Jobb mancsom már súrolta a kilincset, mikor telefonom ismét csörögni kezdett.
Gyorsan hátrakaptam fejemet, majd sietve az éjjeliszekrényemhez sétáltam.
Most nem követtem el azt a hibát, hogy megállapodásom nélkül fülemhez nyomjam telefonomat.
Mikor megláttam a kijelzőn lévő nevet egy pillanatra lefagytam, majd szívem gyors dübörgésbe kezdett, míg kezem remegni kezdett, ezzel az eleve rezgő telefont majdhogynem sikerült kiejtenem.
A hívásfogadást gombot megnyomva telefonomat fülemhez emeltem, majd levegőmet visszafojtva hallgattam a következőket:
- Chung-Ho, é-én... N-Nem találkozhatunk többet é-és ennyi volt. - mondta, amire szemeim tányérnagyságúak lettek és kisebb szívinfarktusom miatt meg kellett támaszkodnom szekrényembe.
- H-Hogy mi?!
- Seong Chung-Ho... végeztem. Többet ne hívj, ne írj, s-sőt... többet ne keress! Szakítok veled! - mondta, majd válaszomat, sőt, levegő vételemet meg sem várva rám csapta a telefont.
- J-Jimin... - suttogtam elhaló hangon, miközben telefonomat nézve lassan leengedtem azt. 
Egy ideig még Jimin neve állt rajta, ahogy megszakította a hívást, akárcsak kapcsolatunkat is... végleg.
Szemembe könnyek literjei gyűltek, ahogy készülékem elhalványuló kijelzőjét néztem.
Olyan hirtelen volt, hogy... nem tudtam mire gondoljak.
Azok az érzések, amik kavarogtak bennem... elmondhatatlanok.
Az ideg összeroppanás és a halál közé rakott, viszont egy valamit nem hagyta ezeket érvényesülni: ő.
Hangja félénk és ideges volt, annak ellenére, hogy gyorsan és határozottan mondta azokat, amiket.

Miközben megtámaszkodtam szekrényemen és gondolataimat próbáltam összegyűjteni, egy valami kattogott fejemben: kell valaki, akinek ezt most elmondhatom és akkor talán megértem én is.
Mire észbe kaphattam volna, már kabátomat vettem fel, miközben elhagytam házunk területét, majd már barátom házának ajtaja előtt támasztottam a csengőt.

   Mikor kinyitódott az ajtó egy mérges leányzó állt előttem, viszont amint meglátott arcára azonnal kiült az aggodalom és a hirtelen tehetetlenség.
- Ho, hát veled meg mi van?
- Gi... bajok vannak...