Miután öt percig csak szótlanul feküdtünk ott és közben azon gondolkodtunk, hogy most mi is legyen Jimin morogva magához húzott, majd egy puszit adva homlokomra 'jó éjszakát' kívánt, azután rá fél órára be is aludt.
Reggel, körülbelül hatkor, fejemet fogva szálltam ki az ágyból, majd Jimint betakarva lementem reggelit csinálni.
Nagy sóhajtozások közepette megjelent Anyám is, selyemköntösébe, fejét vakarászva, miközben, szinte biztosan, azon töprengett, hogy: mégis mi a faszt keresek én reggeli 6:13-kor a konyhába?!
A válasz egyszerű: nem bírtam aludni, amit vele is közöltem, de csak szótlanul leült és fejét megtámasztva várta kávéját. Így hát visszatértem a kajakészítéshez, majd mikor kész lettem, egy adagot édesanyám elé helyeztem, kávéjával együtt.
Na ilyenkor vagyok büszke magamra! Na meg mikor van merszem neki visszafeleselni.
Időközben, azaz Anya félkávéja és az üres csésze között megjelent Apa is, aki egy 'jó reggelt' elmorgásával neki esett reggelijének.
Csak álltam ott, mint egy rohadt fadarab, bár ha belegondolok nem lehetek rohadt, mert akkor kidőlnék, nem? Mindegy, nem ez a lényeg! Hanem az, hogy megunva semmittevésemet, megfogtam egy adagot, majd gyomorgörcs és a hányás között szobámba vettem az irányt.
Lassan benyitva megláttam, a még mindig alvó, Jimint, aki szétterülve az ágyon néha kisebbeket horkantott.
Bakker, még így is jól néz ki! Bezzeg, mikor Min-- Min...
Remegő kezekkel leraktam az asztalra a tányért, majd gyorsan, mégis óvatosan leültem ágyam szélére, fejemet megtámasztva.
Hirtelen annyira elfogott az álmosság, hogy úgy voltam vele nekem most azonnal aludnom kell, így bebújtam Jimin mellé, aki automatikusan ölelt át és csúszott közelebb hozzám.
Nagy sóhajtozások közepette megjelent Anyám is, selyemköntösébe, fejét vakarászva, miközben, szinte biztosan, azon töprengett, hogy: mégis mi a faszt keresek én reggeli 6:13-kor a konyhába?!
A válasz egyszerű: nem bírtam aludni, amit vele is közöltem, de csak szótlanul leült és fejét megtámasztva várta kávéját. Így hát visszatértem a kajakészítéshez, majd mikor kész lettem, egy adagot édesanyám elé helyeztem, kávéjával együtt.
Na ilyenkor vagyok büszke magamra! Na meg mikor van merszem neki visszafeleselni.
Időközben, azaz Anya félkávéja és az üres csésze között megjelent Apa is, aki egy 'jó reggelt' elmorgásával neki esett reggelijének.
Csak álltam ott, mint egy rohadt fadarab, bár ha belegondolok nem lehetek rohadt, mert akkor kidőlnék, nem? Mindegy, nem ez a lényeg! Hanem az, hogy megunva semmittevésemet, megfogtam egy adagot, majd gyomorgörcs és a hányás között szobámba vettem az irányt.
Lassan benyitva megláttam, a még mindig alvó, Jimint, aki szétterülve az ágyon néha kisebbeket horkantott.
Bakker, még így is jól néz ki! Bezzeg, mikor Min-- Min...
Remegő kezekkel leraktam az asztalra a tányért, majd gyorsan, mégis óvatosan leültem ágyam szélére, fejemet megtámasztva.
Hirtelen annyira elfogott az álmosság, hogy úgy voltam vele nekem most azonnal aludnom kell, így bebújtam Jimin mellé, aki automatikusan ölelt át és csúszott közelebb hozzám.
Így történt az, hogy én, Chung-Ho, sikeresen délután hatig aludtam.
A nap már simogatta a messzi tájat, ezzel félig eltűnve, mégis az ablakomon úgy, de úgy sütött be, hogy szerintem ha egy tükörtojást csinálnék rajta, akkor kevesebb, mint egy perc alatt készen lenne, na meg meg is égne!
Mikor kicsit kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, körülnéztem a szobába, de azonnal megakadt a szemem Jiminen, aki a telefonomat nézegette, majd egy ilyen 'anyád hogy van?' tekintettel rám sandított.
Talán még a fölösleges lötty is megfagyott bennem (amit már régóta ki kéne ereszteni), nem hogy a vér az ereimben.
Még megmozdulni se mertem, ugyanis ha azt az elvet követjük, hogy egy vadállattal szemben semmilyen hirtelen mozdulatot NEM helyes tenni (talán még levegőt se vegyél és akkor könnyeben halsz meg) és ha azt nézzük, hogy Jimin most bármelyik pillanatban képes kinyírni, akkor... inkább játszom az oposszum és halottnak tetettem magamat, ami ,jelen állás szerint, még ez sem megy, annyira félek a következményektől.
És akkor jöhet az (ha már merevededtséget [nem, nem abban az értelemben értendő] játszunk), hogy mégis miért próbál Jimin a tekintetével nyolcvan féle, fajta módom kinyírni.
Mi sem egyszerű, mert a háttérképem Min és a jelszavam pedig Jimin!
Tudom, díjat érdemelnék, hogy a volt szerelmem, aki már a szerelmem... mindegy, a jelszavam és a szerelmem, aki már a volt szerelmem, mindegy, pedig a hátterem!
Miután sikeresen levezetnem ezt a kis gondolatmenetet, lassan felültem, Jiminről még egy pillanatra sem levéve a szememet, majd szóra nyitottam számat, de csak habogni, na meg hebegni tudtam.
Jimin egy kisebb mosolyt villantott szerencsétlenségem miatt, de azonnal visszavarázsolta magára a zord és rideg kisugárzást.
Meg kell hagyni, még így is jól nézett ki.
- J-Jimin, figyelj, é-én meg...tudom...m-magyarázni... - bizonytalanodtam el a végére, majd ismét visszaállt közénk a némaság, pedig tudom, érzem, hogy akar valamit mondani, de abból csak ordítozás lenne.
Tekintetét kerülve néztem lábfejemet, mikor végre valahára megszólalt:
- Miért? - csak ennyit kérdezett, és nekem ebből le kellett volna szűrnöm, hogy mire gondol.
Na szép.
Mivel annyi merszem nem volt, hogy ránézzek, nemhogy megkérdezzem, hogy 'mi bajod van?', így csak csöndben, megkukulva néztem még mindig betakart lábamat.
Vajon a zoknim hova tűnt?
- Miért hazudtál? - szólalt meg ismét a kínos csönd után, ezzel értelmet adva nekem, mégis... nem értettem.
Miért hazudtam volna neki?
- Nem értem... Miben hazudtam neked? - néztem rá értetlenül, de az értetlenségnek egy csepp részét sem mutattam, inkább a meglepettség, ami megmutatkozott mimikámon.
- Abban, hogy még mindig szeretsz. - támaszkodott meg lábaim mellett, ezzel a forróságom még jobban fokozódott.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, Jimin. Szeretlek, de ezt te is tudod! Szerinted egy ilyenbe hazudnék, plánesőt, hogy meg is csókoltalak?! - keltem ki magamból, nem túl hangosan, mégis remekül hallhatóan.
Jimin arcára most a döbbentség rajzolódott ki, de azonnal átváltott dühbe, mégis puhán és halkan szólalt meg.
- Őszintén, szeretsz te még engem? - kérdezte, tekintetét szorosan enyémnek szegezve.
Of course I love you, you fucking idiot!
- Persze, hogy szeretlek! - válaszoltam neki, talán még egy kicsit meg is ugrottam válaszadásomkor.
- Énh nem úgy látom. - állt fel, majd nekem hátat fordítva megállt.
Isteneeeem... Miért kell ilyen komplikáltnak lenned, Park Jimin?!
A takarót hanyagul ledobtam magamról, majd Jimin mögé álltam és szorosan megöleltem.
- Pabo, tudod, hogy szeretlek. - susogtam fülébe, azután belepusziltam nyakába.
Éreztem, ahogy kicsit elernyed, ezzel mégjobban belefolyva karjaim közé.
Fejemet vállán pihentettem, mikor eszembe jutott Min.
Jobban szorítottam Jimint, aki ezzel alig kapott levegőt, fejemet pedig nyakába fúrtam.
- Ez fáj. - nyögte ki Jimin, viszont egy pillanatra sem próbált ellökni magától.
- Mi... Mi lesz... Minnel? - kérdeztem tőle egy hosszabb csönd után, amit egy még hosszabb csönd követett.
Csak álltunk ott, én a végítéletre várva, amit már az elejétől kezdve tudtam, hisz ez az egyetlen egy korrekt megoldás van.
Szakítanom kell Minnel.
- Szereted? - kérdezett, és hanglejtéséből ítélve, tudtam, hogy mosolyog.
Erre mit kéne válaszolnom? Persze, hogy szeretem, bár... tény, kezdetben csak azért voltam vele, mert... nem gondoltam Jiminre, de most... Mégse dobhatom el, mint egy használt zsebkendőt!
Csak szótlanul álltunk ott, még mindig, én azon töprengve, hogy tényleg szeretem, vagy csak az miatt aggódom, hogy mi lesz vele, ha nem leszek neki.
- Tudod mit szeretnék... De azt is tudod, hogy nem szeretném, hogy miattam egy ilyet tegyél.
Teljesen igaza van... De ha három éven keresztül titokban szeretünk valakit és azt kívánjuk, hogy bárcsak velünk lenne, erre egyik nap betoppanna hozzánk, akkor... mégiscsak őt választanánk, vagy nem?
Mivel már alig álltam a lábamon, Jimin segített visszabújni az ágyba, majd pár perccel később ő is megjelent, azután bebújt mellém, ahogy kora reggel én tettem.
- Hívd fel. - súgta közénk, telefonomat mellkasomra téve.
Hogy lehet valaki ennyire aranyos?!
A telefont, nyögve nyelősen ám, de elvettem mellkasomról, majd a gyors hívásban lévők (még véletlenül sem én lennék, ha nem Jimin és Min lenne odamentve) közül kiválasztottam barátnőm számát, amit néhány pillanatig néztem, majd Jimin morgására felhívtam.
Az ötödik csengésre fel is vette.
- Szhihja. - szólt bele lihegve, amit nem tudtam hirtelen hova tenni.
Mégis mit csinál ez ilyenkor?
- Szia... Mondd csak, valamikor tudunk beszélni? - kérdeztem tőle, de kérdésem végére valaki egy nagyot morgott. - Mégis mit csinálsz és mégis kivel vagy?
- Eddzek és a magántanárom segít! - válaszolta hadarva, amire értetlenül meredtem maga elé.
Szívem gyorsan kalapálni kezdett, de a higgadtság inkább mutatkozott rajtam, mint a düh és értetlenség.
- Akkor? - kérdeztem unottan a velem szemben lévő függönyt bámulva.
- Sajna az edzések miatt nem nagyon érek rá, bocsi kicsiiim~. - nyújtotta el utolsó szavát, de ezt se tudtam hirtelen hova tenni.
Mégis mi folyik, amiről én nem tudok?!
- Majd ha lesz egy kis időd akkor hívj és beszéljünk.
- Rendben, szívem, szeretlek, puszi! - azzal köszönésemet meg se várva bontotta a vonalat.
A telefont unottan odanyújtottam Jiminnek, miközben még mindig a semmibe néztem.
A nap már simogatta a messzi tájat, ezzel félig eltűnve, mégis az ablakomon úgy, de úgy sütött be, hogy szerintem ha egy tükörtojást csinálnék rajta, akkor kevesebb, mint egy perc alatt készen lenne, na meg meg is égne!
Mikor kicsit kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, körülnéztem a szobába, de azonnal megakadt a szemem Jiminen, aki a telefonomat nézegette, majd egy ilyen 'anyád hogy van?' tekintettel rám sandított.
Talán még a fölösleges lötty is megfagyott bennem (amit már régóta ki kéne ereszteni), nem hogy a vér az ereimben.
Még megmozdulni se mertem, ugyanis ha azt az elvet követjük, hogy egy vadállattal szemben semmilyen hirtelen mozdulatot NEM helyes tenni (talán még levegőt se vegyél és akkor könnyeben halsz meg) és ha azt nézzük, hogy Jimin most bármelyik pillanatban képes kinyírni, akkor... inkább játszom az oposszum és halottnak tetettem magamat, ami ,jelen állás szerint, még ez sem megy, annyira félek a következményektől.
És akkor jöhet az (ha már merevededtséget [nem, nem abban az értelemben értendő] játszunk), hogy mégis miért próbál Jimin a tekintetével nyolcvan féle, fajta módom kinyírni.
Mi sem egyszerű, mert a háttérképem Min és a jelszavam pedig Jimin!
Tudom, díjat érdemelnék, hogy a volt szerelmem, aki már a szerelmem... mindegy, a jelszavam és a szerelmem, aki már a volt szerelmem, mindegy, pedig a hátterem!
Miután sikeresen levezetnem ezt a kis gondolatmenetet, lassan felültem, Jiminről még egy pillanatra sem levéve a szememet, majd szóra nyitottam számat, de csak habogni, na meg hebegni tudtam.
Jimin egy kisebb mosolyt villantott szerencsétlenségem miatt, de azonnal visszavarázsolta magára a zord és rideg kisugárzást.
Meg kell hagyni, még így is jól nézett ki.
- J-Jimin, figyelj, é-én meg...tudom...m-magyarázni... - bizonytalanodtam el a végére, majd ismét visszaállt közénk a némaság, pedig tudom, érzem, hogy akar valamit mondani, de abból csak ordítozás lenne.
Tekintetét kerülve néztem lábfejemet, mikor végre valahára megszólalt:
- Miért? - csak ennyit kérdezett, és nekem ebből le kellett volna szűrnöm, hogy mire gondol.
Na szép.
Mivel annyi merszem nem volt, hogy ránézzek, nemhogy megkérdezzem, hogy 'mi bajod van?', így csak csöndben, megkukulva néztem még mindig betakart lábamat.
Vajon a zoknim hova tűnt?
- Miért hazudtál? - szólalt meg ismét a kínos csönd után, ezzel értelmet adva nekem, mégis... nem értettem.
Miért hazudtam volna neki?
- Nem értem... Miben hazudtam neked? - néztem rá értetlenül, de az értetlenségnek egy csepp részét sem mutattam, inkább a meglepettség, ami megmutatkozott mimikámon.
- Abban, hogy még mindig szeretsz. - támaszkodott meg lábaim mellett, ezzel a forróságom még jobban fokozódott.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, Jimin. Szeretlek, de ezt te is tudod! Szerinted egy ilyenbe hazudnék, plánesőt, hogy meg is csókoltalak?! - keltem ki magamból, nem túl hangosan, mégis remekül hallhatóan.
Jimin arcára most a döbbentség rajzolódott ki, de azonnal átváltott dühbe, mégis puhán és halkan szólalt meg.
- Őszintén, szeretsz te még engem? - kérdezte, tekintetét szorosan enyémnek szegezve.
Of course I love you, you fucking idiot!
- Persze, hogy szeretlek! - válaszoltam neki, talán még egy kicsit meg is ugrottam válaszadásomkor.
- Énh nem úgy látom. - állt fel, majd nekem hátat fordítva megállt.
Isteneeeem... Miért kell ilyen komplikáltnak lenned, Park Jimin?!
A takarót hanyagul ledobtam magamról, majd Jimin mögé álltam és szorosan megöleltem.
- Pabo, tudod, hogy szeretlek. - susogtam fülébe, azután belepusziltam nyakába.
Éreztem, ahogy kicsit elernyed, ezzel mégjobban belefolyva karjaim közé.
Fejemet vállán pihentettem, mikor eszembe jutott Min.
Jobban szorítottam Jimint, aki ezzel alig kapott levegőt, fejemet pedig nyakába fúrtam.
- Ez fáj. - nyögte ki Jimin, viszont egy pillanatra sem próbált ellökni magától.
- Mi... Mi lesz... Minnel? - kérdeztem tőle egy hosszabb csönd után, amit egy még hosszabb csönd követett.
Csak álltunk ott, én a végítéletre várva, amit már az elejétől kezdve tudtam, hisz ez az egyetlen egy korrekt megoldás van.
Szakítanom kell Minnel.
- Szereted? - kérdezett, és hanglejtéséből ítélve, tudtam, hogy mosolyog.
Erre mit kéne válaszolnom? Persze, hogy szeretem, bár... tény, kezdetben csak azért voltam vele, mert... nem gondoltam Jiminre, de most... Mégse dobhatom el, mint egy használt zsebkendőt!
Csak szótlanul álltunk ott, még mindig, én azon töprengve, hogy tényleg szeretem, vagy csak az miatt aggódom, hogy mi lesz vele, ha nem leszek neki.
- Tudod mit szeretnék... De azt is tudod, hogy nem szeretném, hogy miattam egy ilyet tegyél.
Teljesen igaza van... De ha három éven keresztül titokban szeretünk valakit és azt kívánjuk, hogy bárcsak velünk lenne, erre egyik nap betoppanna hozzánk, akkor... mégiscsak őt választanánk, vagy nem?
Mivel már alig álltam a lábamon, Jimin segített visszabújni az ágyba, majd pár perccel később ő is megjelent, azután bebújt mellém, ahogy kora reggel én tettem.
- Hívd fel. - súgta közénk, telefonomat mellkasomra téve.
Hogy lehet valaki ennyire aranyos?!
A telefont, nyögve nyelősen ám, de elvettem mellkasomról, majd a gyors hívásban lévők (még véletlenül sem én lennék, ha nem Jimin és Min lenne odamentve) közül kiválasztottam barátnőm számát, amit néhány pillanatig néztem, majd Jimin morgására felhívtam.
Az ötödik csengésre fel is vette.
- Szhihja. - szólt bele lihegve, amit nem tudtam hirtelen hova tenni.
Mégis mit csinál ez ilyenkor?
- Szia... Mondd csak, valamikor tudunk beszélni? - kérdeztem tőle, de kérdésem végére valaki egy nagyot morgott. - Mégis mit csinálsz és mégis kivel vagy?
- Eddzek és a magántanárom segít! - válaszolta hadarva, amire értetlenül meredtem maga elé.
Szívem gyorsan kalapálni kezdett, de a higgadtság inkább mutatkozott rajtam, mint a düh és értetlenség.
- Akkor? - kérdeztem unottan a velem szemben lévő függönyt bámulva.
- Sajna az edzések miatt nem nagyon érek rá, bocsi kicsiiim~. - nyújtotta el utolsó szavát, de ezt se tudtam hirtelen hova tenni.
Mégis mi folyik, amiről én nem tudok?!
- Majd ha lesz egy kis időd akkor hívj és beszéljünk.
- Rendben, szívem, szeretlek, puszi! - azzal köszönésemet meg se várva bontotta a vonalat.
A telefont unottan odanyújtottam Jiminnek, miközben még mindig a semmibe néztem.
Igazából a legnagyobb bajom az, hogy az edzéseit többre tartja, mint engem, pedig mégiscsak két és fél éve vagyunk együtt!
A másik, hogy teljesen olyan, mintha nem maga lenne! Én nem egy picsába szerettem bele, hanem egy belevaló, kedves és a picsákat megtagadó lányba!
A másik, hogy teljesen olyan, mintha nem maga lenne! Én nem egy picsába szerettem bele, hanem egy belevaló, kedves és a picsákat megtagadó lányba!
Fejemet Jimin hátába fúrtam, míg jobb karommal szorosan magamhoz húztam.
- Holnap estére van egy kis programom számodra. - szólalt meg hirtelen, de én meg se hallva szuszogtam háta és a lepedő közé.
Ha tudnád nekem mennyire mindegy, hogy mit csinálsz velem... ugyanis innentől teljes mértékben, csak és kizárólag a tied vagyok.
A melegség, ami belőle jött (aztán lehet csak azért volt melegem, mert befújtam a kis területet, ahova dugtam pofázmányomat) hamar elaltatott, viszont nagyjából érzékelve a körülöttem lévő történéseket, Jimin még egy jó ideig nem aludt.
- Holnap estére van egy kis programom számodra. - szólalt meg hirtelen, de én meg se hallva szuszogtam háta és a lepedő közé.
Ha tudnád nekem mennyire mindegy, hogy mit csinálsz velem... ugyanis innentől teljes mértékben, csak és kizárólag a tied vagyok.
A melegség, ami belőle jött (aztán lehet csak azért volt melegem, mert befújtam a kis területet, ahova dugtam pofázmányomat) hamar elaltatott, viszont nagyjából érzékelve a körülöttem lévő történéseket, Jimin még egy jó ideig nem aludt.
Telefonom csörgése nem
csak engem, hanem kedvesemet is felébresztette, amit annyival megoldott,
hogy gyorsan kikapcsolta, majd visszabújt hozzám.
Nos igen... sajna a Hétfők nekem se a kedvenceim, főleg úgy, hogy most Jimin is itt van velem és inkább azért kelnék fel ilyenkor, hogy vele legyek, nem pedig azért, hogy iskolába menjek.
Morogva fogtam meg fejemet, miközben hátamra fordultam, viszont Jimin jött velem együtt.
Jimin ugyancsak morogva szorított magához, fejét mellkasomba fúrva.
- Chim... - hívtam becenevén, reggeli rekedtes hangomon.
Válaszként csak morgott egyet. Elkezdtem hátát simogatni, miközben próbáltam gondolataimat összeszedni. Ismét morgott egyet.
- Mi van Morogi? Nem bírod a koránkeléseket? - mosolyogtam meg kérdésemet, szememet egy pillanatra sem kinyitva, viszont mikor felkelt mellkasomról és gyorsan megcsókolt rajtam állt a sor, hogy morogjak egyet.
A kis sunyi!
Mikor eltávolodott lassan kinyitottam szemeimet (annak ellenére, hogy nagyon álmos voltam), Jimin mosolygós, mégis álmos fejével találtam szembe magam.
- Akkor mégis ki a morgós, Hümmögi? - kérdezte mosolyogva, az álmosság pedig mintha elrepült volna arcáról!
Nyaka körül átfontam karomat, mikor kopogtak az ajtón.
- Chung-Ho drágám, eldobjalak a suliba? - kérdezte édesanyám az ajtó másik oldaláról.
- Nem kell, köszi! - válaszoltam neki, majd visszafordítottam fejemet Jimin felé.
- Hol tartottunk? - kérdezte, majd elkezdett lefelé hajolni, de gyorsan hátára fordítottam, ezzel én kerültem felülre.
- Ott, hogy iskolába kell mennem! - adtam egy gyors puszit homlokára, majd amit találtam ruhát, azt kikaptam szekrényemből és a fürdőbe siettem.
Nos igen... sajna a Hétfők nekem se a kedvenceim, főleg úgy, hogy most Jimin is itt van velem és inkább azért kelnék fel ilyenkor, hogy vele legyek, nem pedig azért, hogy iskolába menjek.
Morogva fogtam meg fejemet, miközben hátamra fordultam, viszont Jimin jött velem együtt.
Jimin ugyancsak morogva szorított magához, fejét mellkasomba fúrva.
- Chim... - hívtam becenevén, reggeli rekedtes hangomon.
Válaszként csak morgott egyet. Elkezdtem hátát simogatni, miközben próbáltam gondolataimat összeszedni. Ismét morgott egyet.
- Mi van Morogi? Nem bírod a koránkeléseket? - mosolyogtam meg kérdésemet, szememet egy pillanatra sem kinyitva, viszont mikor felkelt mellkasomról és gyorsan megcsókolt rajtam állt a sor, hogy morogjak egyet.
A kis sunyi!
Mikor eltávolodott lassan kinyitottam szemeimet (annak ellenére, hogy nagyon álmos voltam), Jimin mosolygós, mégis álmos fejével találtam szembe magam.
- Akkor mégis ki a morgós, Hümmögi? - kérdezte mosolyogva, az álmosság pedig mintha elrepült volna arcáról!
Nyaka körül átfontam karomat, mikor kopogtak az ajtón.
- Chung-Ho drágám, eldobjalak a suliba? - kérdezte édesanyám az ajtó másik oldaláról.
- Nem kell, köszi! - válaszoltam neki, majd visszafordítottam fejemet Jimin felé.
- Hol tartottunk? - kérdezte, majd elkezdett lefelé hajolni, de gyorsan hátára fordítottam, ezzel én kerültem felülre.
- Ott, hogy iskolába kell mennem! - adtam egy gyors puszit homlokára, majd amit találtam ruhát, azt kikaptam szekrényemből és a fürdőbe siettem.
Miután elvégeztem dolgaimat teljes pompába mentem vissza szobámba, ahol Jimin feküdt, telefonomat nyomkodva.
Kíváncsian álltam meg mellet, miközben mosolyogtam.
- Még megvan ez a szemüveg? - kérdeztem szemüveges barátomat, aki rám kapta fejét, majd vissza telefonom képernyőjére.
- Persze. - válaszolta egyszerűen, amire csak megforgattam szememet, majd táskámat felkaptam hátamra és lehajoltam hozzá. Csak értetlenül nézett fel rám, majd észbe kapva egy gyors puszit nyomott ajkaimra.
- Sietek, aztán nehogy széjjel szedjed a lakásomat! - figyelmeztettem, majd megfordultam az ajtóba és mosolyogva ránéztem.
- Mi az?
- Szeretlek. - válaszoltam, majd egy kacsintással elhagytam szobámat, azután pedig a házat és a suli felé vettem az irányt.
Kíváncsian álltam meg mellet, miközben mosolyogtam.
- Még megvan ez a szemüveg? - kérdeztem szemüveges barátomat, aki rám kapta fejét, majd vissza telefonom képernyőjére.
- Persze. - válaszolta egyszerűen, amire csak megforgattam szememet, majd táskámat felkaptam hátamra és lehajoltam hozzá. Csak értetlenül nézett fel rám, majd észbe kapva egy gyors puszit nyomott ajkaimra.
- Sietek, aztán nehogy széjjel szedjed a lakásomat! - figyelmeztettem, majd megfordultam az ajtóba és mosolyogva ránéztem.
- Mi az?
- Szeretlek. - válaszoltam, majd egy kacsintással elhagytam szobámat, azután pedig a házat és a suli felé vettem az irányt.
A suli kapujánál már a megszokott banda várt. Ahogy meglátták mosolygós fejemet azonnal kérdőre vontak.
- HoHoHoooo! Mi van véled?! - kérdezte Gi, miközben nyakamba ugrott.
- Chung-Ho, mire ez a mosolygós arc így kora reggel? - kérdezték.
- Gyerekeim, ez egy nagyon hosszú történet! - válaszoltam, igaz kicsit kitérően, de több nem is kellett, tettünk egy nagyobb sétát a pálya felé, ezzel még egy kicsit szüneteltetve az iskolát.
- HoHoHoooo! Mi van véled?! - kérdezte Gi, miközben nyakamba ugrott.
- Chung-Ho, mire ez a mosolygós arc így kora reggel? - kérdezték.
- Gyerekeim, ez egy nagyon hosszú történet! - válaszoltam, igaz kicsit kitérően, de több nem is kellett, tettünk egy nagyobb sétát a pálya felé, ezzel még egy kicsit szüneteltetve az iskolát.
Már a megszokott helyen ültünk, mikor regém utolsó mondatait mondogattam.
- És, most itt vagyunk, Jimin otthon egyedül, telefonomat nyomkodva. - fejeztem be, majd Ki elkezdett hümmögni.
Hogy ma mindenki hümmög!
- És mi van Minnel? - kérdezte Hyun, karjait keresztezve.
- Hát, abba maradtunk, hogy majd hív.
- De... Ha le akarod zárni, azt minél előbb kéne, nem gondolod, hyung? - vetette fel a leglogikusabb dolgot Ki, amire csak megráztam fejemet.
Hol van benne az izgalom? Ebből látszik, hogy még fiatal és gyerek.
- Ezt okosan kell. Le akarom zárni, persze, minél előbb, de... nem akarom, hogy fájjon neki. - kezdtem el ujjaimat törögetni, amire Emilie megcsapta a vállamat.
- Bezzeg ilyenkor nem vagy akkora szájhős! - nevették el magukat a többiek, de én csak halványan elmosolyodtam.
Ez nem olyan dolog, amihez én értek...
- Amúgy... most nem akarok kötözködni, de... nem gondolod, hogy túlságosan nyeregbe helyezted Jimint? - kérdezte Jack tekintetét szorosan rám szegezve.
- Mire gondolsz?
- Kicsit... gondoljunk bele: Megjött, de három év után. Kibékültetek, de megbántott. Szerelmet vallott, de későn. Visszajött hozzád, de csak miután elment. Nézegeti a telefonodat, más néven téged csekkol, pedig hazudott neked és még most se tudod, hogy mi történt vele. Itt van veled, de ki tudja meddig. Elment, mert meg akarta valósítani az álmait, de vajon sikerült neki, vagy sem. - érvelt Jack, és őszintén, teljesen igaza van és talán a három évig elfojtott, de nem megszüntetett érzéseim túl könnyen felülkerekedtek rajtam. Magam elé meredve gondolkodtam el azon, hogy mit is kéne tennem most. Menjek el és keressem meg Mint és mondjam el neki a végítéletet, vagy várjak még és kicsit hárítsam Jimint.
Miért ilyen komplikált?!
- Lassan viszont menjünk, mert elkésünk. - mondta Jack óráját megnézve, amire csak bólintottam egyet, majd a többiek után ballagtam. Jack észrevette letörtségemet, így átkarolta vállamat és kicsit magához szorított.
- Ne aggódj. Minden rendben lesz, de túl gyors vagy! - nézett rám mosolyogva, amire én is elmosolyodtam.
- Nem vagyok én csiga, hogy lassú legyek. - válaszoltam neki, amire elnevette magát.
- Igen ám, de aki túl kíváncsi az hamar megöregszik! - kiabálta hátra Ki.
Csak fejemet megrázva sétáltam tovább, majd az elhaladó autókat és a kisebb-nagyobb házakat nézegettem, amik itt-ott szépen fel voltak díszítve. Van olyan, aki úgy él, hogy semmi baja sincs? Vagy... tényleg túl szép minden ahhoz, hogy igaz legyen?
- És, most itt vagyunk, Jimin otthon egyedül, telefonomat nyomkodva. - fejeztem be, majd Ki elkezdett hümmögni.
Hogy ma mindenki hümmög!
- És mi van Minnel? - kérdezte Hyun, karjait keresztezve.
- Hát, abba maradtunk, hogy majd hív.
- De... Ha le akarod zárni, azt minél előbb kéne, nem gondolod, hyung? - vetette fel a leglogikusabb dolgot Ki, amire csak megráztam fejemet.
Hol van benne az izgalom? Ebből látszik, hogy még fiatal és gyerek.
- Ezt okosan kell. Le akarom zárni, persze, minél előbb, de... nem akarom, hogy fájjon neki. - kezdtem el ujjaimat törögetni, amire Emilie megcsapta a vállamat.
- Bezzeg ilyenkor nem vagy akkora szájhős! - nevették el magukat a többiek, de én csak halványan elmosolyodtam.
Ez nem olyan dolog, amihez én értek...
- Amúgy... most nem akarok kötözködni, de... nem gondolod, hogy túlságosan nyeregbe helyezted Jimint? - kérdezte Jack tekintetét szorosan rám szegezve.
- Mire gondolsz?
- Kicsit... gondoljunk bele: Megjött, de három év után. Kibékültetek, de megbántott. Szerelmet vallott, de későn. Visszajött hozzád, de csak miután elment. Nézegeti a telefonodat, más néven téged csekkol, pedig hazudott neked és még most se tudod, hogy mi történt vele. Itt van veled, de ki tudja meddig. Elment, mert meg akarta valósítani az álmait, de vajon sikerült neki, vagy sem. - érvelt Jack, és őszintén, teljesen igaza van és talán a három évig elfojtott, de nem megszüntetett érzéseim túl könnyen felülkerekedtek rajtam. Magam elé meredve gondolkodtam el azon, hogy mit is kéne tennem most. Menjek el és keressem meg Mint és mondjam el neki a végítéletet, vagy várjak még és kicsit hárítsam Jimint.
Miért ilyen komplikált?!
- Lassan viszont menjünk, mert elkésünk. - mondta Jack óráját megnézve, amire csak bólintottam egyet, majd a többiek után ballagtam. Jack észrevette letörtségemet, így átkarolta vállamat és kicsit magához szorított.
- Ne aggódj. Minden rendben lesz, de túl gyors vagy! - nézett rám mosolyogva, amire én is elmosolyodtam.
- Nem vagyok én csiga, hogy lassú legyek. - válaszoltam neki, amire elnevette magát.
- Igen ám, de aki túl kíváncsi az hamar megöregszik! - kiabálta hátra Ki.
Csak fejemet megrázva sétáltam tovább, majd az elhaladó autókat és a kisebb-nagyobb házakat nézegettem, amik itt-ott szépen fel voltak díszítve. Van olyan, aki úgy él, hogy semmi baja sincs? Vagy... tényleg túl szép minden ahhoz, hogy igaz legyen?
A sulihoz érve néhány gyerek már reggeli cigijét szívta, miközben a tanárokat és az órájukat beszélték ki.
Cuccomat betéve szekrényembe és csak a kötelezőket kivéve indultam meg termem felé, miközben többen megnéztek. Eddig is nézegettek, viszont ezek nem olyan nézések voltak, amiket általában szoktam kapni. Hitetlenséggel és értetlenséggel voltak tele, amik kicsit feldühítettek meg meg is ijesztettek, de nem foglalkoztam vele.
Cuccomat betéve szekrényembe és csak a kötelezőket kivéve indultam meg termem felé, miközben többen megnéztek. Eddig is nézegettek, viszont ezek nem olyan nézések voltak, amiket általában szoktam kapni. Hitetlenséggel és értetlenséggel voltak tele, amik kicsit feldühítettek meg meg is ijesztettek, de nem foglalkoztam vele.
A nap ugyanabban az
ütemben ment, mint mindig. Voltak akik hol erről, hol arról az óráról
lógtak meg, voltak, akik zombiként ülték végig és voltak, akik
figyelmesen, néha nagyobb beleéléssel voltak jelen, de én csak néztem
kifele az ablakon, senki és semmivel törődve. A nap, ahogy sugarait
szétszórta most jobban érdekelt, mint eddig valaha. Két éve nagyon sokat
nézegettem ezeket a sugarakat, amik most mintha megfiatalodva sütöttek
volna. Olyan... gyönyörű volt. De túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen,
ugyanis a nap végére ezek a sugarak kezdtek elhalni, mégis... mintha
minden erejüket beleadva próbáltak volna harcolni az eltűntség és
elveszettség ellen, sikertelenül.
Hazafelé csoszogva csak is azon tudtam gondolkodni, amit Jack mondott, na meg azon, hogy mit fogok csinálni, mikor Jimint meglátom. Nem tudtam hogyan is fogok rá reagálni, de egyben biztos voltam: határozottnak kell lennem!
Hazafelé csoszogva csak is azon tudtam gondolkodni, amit Jack mondott, na meg azon, hogy mit fogok csinálni, mikor Jimint meglátom. Nem tudtam hogyan is fogok rá reagálni, de egyben biztos voltam: határozottnak kell lennem!
A házba beérve a
kellemes meleg várt, amit még kabátom levétele után is megmaradt.
Cipőmet lerúgva sétáltam beljebb, de síri csend volt, de mit vártam,
hisz szüleim dolgoztak Jimin meg ki tudja mit csinált!
Ahogy feljebb és beljebb közeledtem szobámhoz szívem ugyan azzal az értékkel kezdett el hevesen verni. Lassan lenyomva kilincsemet beljebb merészkedtem szobámba, ahol hirtelen nem láttam Jimint, viszont ajtómat becsukva megláttam őt asztalomnál ülve, miközben gépezett. Mikor meglátott arca azonnal felragyogott, majd felpattanva ideszaladt hozzám és szorosan megölelt.
- El nem tudom neked mondani mennyire hiányoztál! - mondta, ami nagyon jól esett, viszont határozottnak kellett lennem.
Mikor elhajolt tőlem ajkaimra hajolt, amit kezdetben nem akartam viszonozni, de egyszerűen nem tudtam ellenállni.
Rövid, mégis elegendő volt.
- Mikor akarsz menni? - kérdezte, de hirtelen nem tudtam mire gondol.
- Hova?
- Mondtam, hogy elviszlek valahova, mikor szeretnél menni? - kuncogta el magát, majd szemembe nézett.
- Ha addig tudsz várni, amíg elkészülődök, akkor utána mehetünk! - mosolyogtam rá, majd táskámat lehajítva cuccaimat kezdtem el összeszedni.
Gyors fürdés és öltözés után teljes készenlétben álltam szobám közepén, miközben Jimint vártam.
Hat óra múlt és már majdnem, hogy teljesen sötét volt. Miközben kifelé néztem az ablakon hirtelen Jimin hátulról megölelt.
- Indulhatunk, szerelmem? - suttogta, majd egy hümmögés után kézen fogva elhagytuk a házat.
Utunk nagy részét így töltöttük, miközben beszélgettünk. A városba beérve minden ki volt díszítve és kellenes zene szólt mindenhol, miközben a standoknál mosolyogva várták a nézelődőket. Jimin majdnem mindent megvett, amire nemet mondtam. Ilyen nyalóka-olyan nyalóka, ilyen édesség-olyan édesség! Hihetetlen ez a gyerek!
Épp gumimacikat ettünk, miközben a parton sétáltunk, itt már végre kézen fogva.
Eszembe jutott Jack szavai, így kicsit kérdőre vontam. Megtudtam, hogy van egy bandája. Az álmait nehezen, de sikerült megvalósítania, viszont ez után csöndben sétáltunk egymás mellett. Összekulcsolt kezünket kabátom zsebébe helyeztem, miközben az tengert néztem. Sokat jártam erre felé, mikor épp valami gondom volt, vagy csak olyan volt a kedvem. Hirtelen elfogott a nosztalgia, így muszáj voltam megállni és bámulni a hideg és sós vizű tengert.
- Emlékszel... az első csókunkra? - kérdeztem, mikor megálltam, ezzel értelmet adva neki.
- Színtisztán! - válaszolta és egy kicsit közelebb bújt hozzám.
Olyan jó volt vele. Sose fogom elfelejteni azokat a dolgokat, amik tettünk és átmentünk együtt. Mikor néha eljátszottuk, hogy besértődünk, mert a másiknak összejött a "szerelem", igaz egy-két, akár három napra. Mikor egyik szünetben feleségül vett, miközben a fehér függöny, amit hányszor sikerült leszakítanunk a helyéről, szolgált fátyolnak. Mikor az utolsó hetekben, egymás mellett bukdácsolva összeértek kézfejeink, ezzel jelezve a másiknak, hogy szabad-e megfogni. Mikor kisebb veszekedéseink voltak egy olyan dolog miatt, ami meg se történt, viszont egyikőnk állította, hogy így volt-úgy volt, meg hogy a két szemével látta, pedig igazából ott se volt. Hányszor megjegyezték nekünk, hogy mennyire összeillünk, mi pedig jót nevettünk rajta. Hányszor mondták, hogy olyanok vagyunk, mint a házasok és mi ezt, viccből, de felvállaltuk majd mikor egyszer ott aludtam náluk karácsonyra vettem neki egyet. Hányszor mondtuk, hogy ha úgy alakulna, akkor együtt leszünk és kijelentjük, akár az egész világnak, hogy járnánk egymással! Hányszor jegyeztük meg egymásnak, hogy sose fogunk elválni egymástól, és ha úgy alakulna, akkor együtt öregszünk meg! Hányszor gondoltam végig, hogy mi lenne, ha... De mindig ugyan oda jutottam: boldog lennék. De túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Itt hagyott, elment és hazudott nekem, mégse szerettem ki belőle. Három évig próbálkoztam, de nem ment. Volt valakim, aki segített ezeket elnyomni, mélyen marasztalni, de... sose tűntek el. Szenvedélyre találtam, ami olykor tűzet lobbantott bennem és képtelen voltam egy helyben maradni! Megtanultam sok dolgot és tapasztalatot is szereztem! Megtanultam szeretni, hűségesnek és vidámnak lenni! Mindezt kinek köszönhetően?
Neki. Csak is neki. Csak is ennek a törpének itt, mellettem, aki elbűvölve nézi velem együtt a tengert és a világon mindennél jobban szeretem: Park Jimin.
Ha eddig képes voltam, visszatartani azt, hogy ne érjek úgy hozzá, hogy ne úgy szólítsam meg, hogy ne úgy becézgessem ajkát, ahogy annak lennie kell, akkor most van az, hogy elszakadt a cérna és érzésekkel teli, viszont gondolatok nélkül szólítottam meg, majd fekete maszkját lehúzva hezitálás nélkül tele szenvedéllyel és teli szívből jövő érzéssel csókoltam meg. Derekát oldalról átkaroltam, míg ő nyakamat, ezzel beleéve magunkat csókunkba.
De... túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen...
Mikor elváltak ajkaink egymástól azonnal kibukott ajkamon az a szó, hogy 'szeretlek', viszont egy ismerős sikítás és nevetés ezt elnyomta, viszont érdeklődésemet azonnal felkeltette.
Fejemet hátrafordítottam és ekkor megláttam Mint egy másik fiú karjaiban, ahogy a fiú felemelt egy szál fagyöngyöt, majd az én barátnőmet meg is csókolja, aki boldogan viszonozza is.
Ahogy feljebb és beljebb közeledtem szobámhoz szívem ugyan azzal az értékkel kezdett el hevesen verni. Lassan lenyomva kilincsemet beljebb merészkedtem szobámba, ahol hirtelen nem láttam Jimint, viszont ajtómat becsukva megláttam őt asztalomnál ülve, miközben gépezett. Mikor meglátott arca azonnal felragyogott, majd felpattanva ideszaladt hozzám és szorosan megölelt.
- El nem tudom neked mondani mennyire hiányoztál! - mondta, ami nagyon jól esett, viszont határozottnak kellett lennem.
Mikor elhajolt tőlem ajkaimra hajolt, amit kezdetben nem akartam viszonozni, de egyszerűen nem tudtam ellenállni.
Rövid, mégis elegendő volt.
- Mikor akarsz menni? - kérdezte, de hirtelen nem tudtam mire gondol.
- Hova?
- Mondtam, hogy elviszlek valahova, mikor szeretnél menni? - kuncogta el magát, majd szemembe nézett.
- Ha addig tudsz várni, amíg elkészülődök, akkor utána mehetünk! - mosolyogtam rá, majd táskámat lehajítva cuccaimat kezdtem el összeszedni.
Gyors fürdés és öltözés után teljes készenlétben álltam szobám közepén, miközben Jimint vártam.
Hat óra múlt és már majdnem, hogy teljesen sötét volt. Miközben kifelé néztem az ablakon hirtelen Jimin hátulról megölelt.
- Indulhatunk, szerelmem? - suttogta, majd egy hümmögés után kézen fogva elhagytuk a házat.
Utunk nagy részét így töltöttük, miközben beszélgettünk. A városba beérve minden ki volt díszítve és kellenes zene szólt mindenhol, miközben a standoknál mosolyogva várták a nézelődőket. Jimin majdnem mindent megvett, amire nemet mondtam. Ilyen nyalóka-olyan nyalóka, ilyen édesség-olyan édesség! Hihetetlen ez a gyerek!
Épp gumimacikat ettünk, miközben a parton sétáltunk, itt már végre kézen fogva.
Eszembe jutott Jack szavai, így kicsit kérdőre vontam. Megtudtam, hogy van egy bandája. Az álmait nehezen, de sikerült megvalósítania, viszont ez után csöndben sétáltunk egymás mellett. Összekulcsolt kezünket kabátom zsebébe helyeztem, miközben az tengert néztem. Sokat jártam erre felé, mikor épp valami gondom volt, vagy csak olyan volt a kedvem. Hirtelen elfogott a nosztalgia, így muszáj voltam megállni és bámulni a hideg és sós vizű tengert.
- Emlékszel... az első csókunkra? - kérdeztem, mikor megálltam, ezzel értelmet adva neki.
- Színtisztán! - válaszolta és egy kicsit közelebb bújt hozzám.
Olyan jó volt vele. Sose fogom elfelejteni azokat a dolgokat, amik tettünk és átmentünk együtt. Mikor néha eljátszottuk, hogy besértődünk, mert a másiknak összejött a "szerelem", igaz egy-két, akár három napra. Mikor egyik szünetben feleségül vett, miközben a fehér függöny, amit hányszor sikerült leszakítanunk a helyéről, szolgált fátyolnak. Mikor az utolsó hetekben, egymás mellett bukdácsolva összeértek kézfejeink, ezzel jelezve a másiknak, hogy szabad-e megfogni. Mikor kisebb veszekedéseink voltak egy olyan dolog miatt, ami meg se történt, viszont egyikőnk állította, hogy így volt-úgy volt, meg hogy a két szemével látta, pedig igazából ott se volt. Hányszor megjegyezték nekünk, hogy mennyire összeillünk, mi pedig jót nevettünk rajta. Hányszor mondták, hogy olyanok vagyunk, mint a házasok és mi ezt, viccből, de felvállaltuk majd mikor egyszer ott aludtam náluk karácsonyra vettem neki egyet. Hányszor mondtuk, hogy ha úgy alakulna, akkor együtt leszünk és kijelentjük, akár az egész világnak, hogy járnánk egymással! Hányszor jegyeztük meg egymásnak, hogy sose fogunk elválni egymástól, és ha úgy alakulna, akkor együtt öregszünk meg! Hányszor gondoltam végig, hogy mi lenne, ha... De mindig ugyan oda jutottam: boldog lennék. De túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Itt hagyott, elment és hazudott nekem, mégse szerettem ki belőle. Három évig próbálkoztam, de nem ment. Volt valakim, aki segített ezeket elnyomni, mélyen marasztalni, de... sose tűntek el. Szenvedélyre találtam, ami olykor tűzet lobbantott bennem és képtelen voltam egy helyben maradni! Megtanultam sok dolgot és tapasztalatot is szereztem! Megtanultam szeretni, hűségesnek és vidámnak lenni! Mindezt kinek köszönhetően?
Neki. Csak is neki. Csak is ennek a törpének itt, mellettem, aki elbűvölve nézi velem együtt a tengert és a világon mindennél jobban szeretem: Park Jimin.
Ha eddig képes voltam, visszatartani azt, hogy ne érjek úgy hozzá, hogy ne úgy szólítsam meg, hogy ne úgy becézgessem ajkát, ahogy annak lennie kell, akkor most van az, hogy elszakadt a cérna és érzésekkel teli, viszont gondolatok nélkül szólítottam meg, majd fekete maszkját lehúzva hezitálás nélkül tele szenvedéllyel és teli szívből jövő érzéssel csókoltam meg. Derekát oldalról átkaroltam, míg ő nyakamat, ezzel beleéve magunkat csókunkba.
De... túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen...
Mikor elváltak ajkaink egymástól azonnal kibukott ajkamon az a szó, hogy 'szeretlek', viszont egy ismerős sikítás és nevetés ezt elnyomta, viszont érdeklődésemet azonnal felkeltette.
Fejemet hátrafordítottam és ekkor megláttam Mint egy másik fiú karjaiban, ahogy a fiú felemelt egy szál fagyöngyöt, majd az én barátnőmet meg is csókolja, aki boldogan viszonozza is.
Hirtelen... minden megszűnt körülöttem. Szívem, mintha... ketté tőrt volna, de... ahogy meghallottam Jimin hangját, ahogy egy "ne foglalkozz velük"-et
suttog hideg fülembe... ez az érzés tovatűnt. Már éreztem ezt, de túl
rég volt, hogy emlékezzek rá, viszont most, hogy újra megéreztem, igaz
egy pillanatra, de... nem tudtam eldönteni, hogy most ez azért fájt,
mert tényleg szerettem vagy mert nem voltam jó hozzá.
Jimin fejemet lassan visszafordította maga felé, majd odaszólt Minnek és barátjának, akik felénk kapták fejüket, viszont Min ahogy meglátott... mintha szellemet látott volna, úgy meredt rám. Jimin nyakamnál fogva lehúzott magához és ott, előttük ugyan olyan szenvedéllyel megcsókolt, ahogy én ezt pár perccel ezelőtt tettem. Nem hezitáltam, nem is tudtam volna! És nem is akartam.
Mikor ismét elváltak ajkaink mosolyogva kulcsoltuk össze kezünket és hagytuk ott őket. Hazafelé sétálva csak is erről tudtunk beszélni és nem is tudom megmondani, hogy hányszor gondoltuk át, hogy mit is csináltuk volna.
Jimin fejemet lassan visszafordította maga felé, majd odaszólt Minnek és barátjának, akik felénk kapták fejüket, viszont Min ahogy meglátott... mintha szellemet látott volna, úgy meredt rám. Jimin nyakamnál fogva lehúzott magához és ott, előttük ugyan olyan szenvedéllyel megcsókolt, ahogy én ezt pár perccel ezelőtt tettem. Nem hezitáltam, nem is tudtam volna! És nem is akartam.
Mikor ismét elváltak ajkaink mosolyogva kulcsoltuk össze kezünket és hagytuk ott őket. Hazafelé sétálva csak is erről tudtunk beszélni és nem is tudom megmondani, hogy hányszor gondoltuk át, hogy mit is csináltuk volna.
Hazaérve már szüleim is otthon voltak és mosolyogva kíváncsiskodtak, hogy mitől is van ilyen jó kedvünk. Mi csak annyit mondtunk, hogy végre újra egymásra találtunk, majd felmentünk szobába, ahol azonnal egymás ajkainak estünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése