1. fejezet - Meglepetés!

Kinyitva szememet tekintetem azonnal az ablakomnál lévő fára esett.

   Egy újabb átlagos nap, újabb megpróbáltatásokkal.
Gyorsan kipattantam ágyamból, majd tegnapi ruhámat gyorsan magamra kaptam, azután BMX-et és fekete sapkámat összeszedve szaladtam is le.
Egy 'sziasztok'-ot dobva szüleimnek mentem is ki a pályára.

Odaérve már a megszokott csapat várt: Jack, a csapatkapitányunk, Emilie, a csapat anyukája, Gi, a legmenőbb csaj, akivel eddigi életemben találkoztam, Hyun, aki minden szarban benne van és végül Hyun-Ki, aki a csapat bölcse és a csapat kicsi maknaeja.
- Hohohoooo! - köszöntött Gi egy pacsi társaságában.
- Csá, Ho! - jött ide Jack is, akivel úgy szint lepacsiztam.
- Szasztok. - köszöntem oda a többieknek, akik fejüket felkapva rohantak egyből hozzánk.
- Chung-Ho hyung! - ölelt meg Ki, majd már ment is vissza olvasni.
- Azt hittük, hogy már nem gyüssz! - ölelt meg Emilie is, amit Jack nem nézett olyan jó szemmel.
- Hát, ha most már itt vagyok, akkor kezdjük a gyakorlást, nem? - indultam meg, nyomomban a többiekkel.

Jó pár óra gyakorlás és hülyéskedés után Jackkel leültünk pihenni, miközben a kisgyerekeket néztük, ahogy valamelyikük épp biciklizni tanul vagy csak fel-, s alá rollerezik.
- Na és mivan Minnel? - bökte meg oldalamat Jakc kérdése után.
- Mi lenne? Meg vagyunk. Csak sokat kell tanulnia, így keveset találkozunk, de ha együtt vagyunk teszünk róla, hogy ne felejtsük el a pillanatot. - röhögtük el magunkat, majd komolyan Jackre néztem. - Mi van Emilievel?
- Próbálkozom.
- Hagyjuk mán! Mióta megy ez? Féléve?
- Neked egy év kellett, míg sikerült "túl lépned"  Park Jiminen! - csapott combomra, miközben megráztam fejemet.
- Az más volt...
- Mi volt más? Ha nem vagyok, akkor már te se lennél.
- Pontosan! Ezért segítek most neked én is!
- Persze-persze, visszatérve rád; azt ne mond nekem, hogy tényleg azért vagy Minnel, mert tényleg szereted. - lökte meg vállamat Jack, amire felé kaptam fejemet, de azonnal el is néztem. - Na ugye!
- Nem erről van szó.
- Pontosan, arról van szó, hogy ahhoz, hogy ne gondolj Jiminre és ne egyen meg a tudat, hogy nincs veled, Minnel vagy. Átlátok rajtad, Ho.
- És ha igen? - néztem mélyen szemébe egy kisebb mosollyal arcomon.
- Ha igen, akkor miért nem hívod fel? - nézett nem rá értetlenül, kezeit széttárva.
- Ennek már három éve, ember. Ki tudja, hogy mi lett vele? - masszíroztam homlokomat, mikor is Ki jelent meg.
- Hyung, szerintem is ezt kéne csinálnod.
- Mégis honnan tudod, hogy miről van szó, törpe? - borzoltam össze haját, amire elmosolyodott.
- Mindent lehet hallani, amiről beszéltek. - nézett kettőnkre, amire gyorsan felkaptam fejemet, majd összenéztünk Jakckel, azután Emiliere vándorolt tekintetem, aki egy 'én is szeretlek édesem'-et dobott Jacknek, majd elkezdett nevetni Givel és Hyunnal.
Szegény Jakc vörös fejjel nézett rám, amire belőlem is kitört a nevetés.
- Szerintem lebuktunk, öregem! - feküdtem el, míg ő fejét hevesen megrázta.
- Lehet, hogy lebuktatok, de ha nincs az a nagy szátok, akkor most nem lennénk együtt. - jött oda Emilie, majd egy puszit adott Jakcnek, aki ha lehetett még vörösebb, akkor ezer-százalék, hogy az lett.
- Várjunk, várjunk, várjunk! Ha Anya és Apa együtt vannak, akkor mi vagyunk a gyerek, ami azt jelenti, hogy van egy király hyungom! - ugrott bele nyakamba Ki, amire újra sikerül elterülnöm.
- Ha abbahagytuk a "családegyesítést", akkor én lassan elindulnék. - vette fel hátára táskáját Gi, majd ráült biciklijére.
- Máris mész?! - pattant fel Ki, majd Gihez sietett.
- Ha akarsz, eljöhetsz velem. - kacsintott egyet Kire, aki vörösödve ment könyvéért és biciklijéért.
Ember, hogy mindenki bevörösödik, ha egy lány mond valamit... hihetetlen.
Tényleg, én sose vörösödöm, ha Min van velem...
- Akkor mi léptünk! - köszönt el Gi, majd elindult Ki-vel a nyomában.

Miután a többiek is elköszöntek, majd haza indultak, én is elindultam, csak kicsit másfele.

A tenger csendesen mosta a Naptól fénylő homokot, amit mezítelen lábam itt-ott megjelölt.
Ugyan olyan volt, mint aznap, mikor utoljára láttam.
Pontosan ma van három éve, hogy itt, pont ezen a tengerparton, pont ugyan ezen a helyen, ahol most állok történt meg első és talán utolsó csókunk.
A Nap valamivel erősebben sütött, mint akkor, de a homok és a víz teljesen ugyan az maradt.
Nem is tudom megmondani, hogy mennyi ideig ültem ott és hányszor játszódott le fejemben, az, ami történt.
Mikor álltam volna fel hirtelen megcsörrent mobilom.
Gyorsan előkaptam, majd megnéztem, hogy ki az.
Anya.
- Szia, mond. - szóltam bele és próbáltam torkomból eltüntetni azt a fránya gombócot.
- Szia, kicsim. Lassan haza kéne jönnöd, mert édesapáddal el kell szaladnunk valahova és... lenne egy kis meglepetésünk is! - mondta izgatottan.
- Amm... okéééé, mikorra menjek? - álltam fel és leporolva nadrágomat elindultam gyorsan bicajomhoz.
- Ott vagy, nemde? - kérdezett, amire egy pillanatra megálltam.
- Szia, Anya, sietek! - azzal gyorsan bontottam is a vonalat.
Szinte futottam is vissza, miközben gyorsan felkaptam cipőmet, majd még gyorsabban szedtem le vastag lakatomat zöld kerekű biciklimről.
Magam se értettem sietségemet, vagy azt, hogy miért is dobog úgy szívem, de egy valamit tudtam: minél előbb haza akarok érni.

Miután kis híján elcsaptak, nekem jöttek és párszor megállítottak végre hazaértem és a behajtóra ledobva bringámat gyorsan besiettem.
Szüleim értetlenül néztek ki a nappaliból, amire én is értetlenül néztem rájuk.
- Megjöttem? - néztem rájuk, amire csak megrázták fejüket.
- Azt látjuk. - álltak fel, majd teljes pompában elém álltak.
- Mi akkor most megyünk is, légy jó, kicsim. - adott egy puszit Anya, majd gyorsan ki is siettek.
Szülök...

Szobámba felérve fáradtan ledobtam magamat puha ágyamra, ami ezt egy kisebb nyikkanással viszonozta.
Egy nagyot fújtatva gyorsan felültem, majd kinyitottam éjjeliszekrényem fiókját, amiben egy kis faládika volt.
Óvatosan kivettem, majd a matracomban elrejtett kis kulccsal kinyitottam.
Az a levél volt benne.
A dobozt hanyagul ledobtam az ágyra, míg a levelet szorosan fogtam.
Ügyelve a borítékra kivettem belőle tartalmát, majd felidézve azt a napot, amikor megkaptam és elolvasva temettem könnyeimet párnáim közé kezdtem el újra és újra és újra, na meg újra átolvasni a kézzel írt levelet.
Itt-ott már halovány volt, de nem okozott gondot, hisz kívülről-belülről fújtam.
Visszahelyezve pontosan a levelet a borítékba, majd a borítékot a faládikába, azután a kulcsot visszarejtve matracomba és a faládikát a fiókba, elfeküdtem ágyamon.
Előhorgászva telefonomat a közösségi oldalakat kezdtem el nézni.

Csak ültem ágyamon és telefonomat nyomkodtam, mikor is valaki csöngetett. Kíváncsian álltam fel fekvőhelyzetemből, majd lementem.
Ajtónkat kinyitva megláttam őt: a fiút, aki már nincs velem.
Be akartam csapni az ajtót és legszívesebben elfutni vissza a szobámba, viszont az ajtó megütközött lábában, így szabad utat nyert befele.
Pár lépést hátráltam, míg ő pár lépést jött befelé.
Ahogy megállt előttem és megláttam teljes alakját lesokkoltam.
Lábam, mintha gyökeret eresztett volna, és most először éreztem azt, hogy igazán tehetetlen vagyok.
- Chung-Ho... - szólalt meg először a csöndet megzavarva, majd felém lépett egyet kezét is felém nyújtva.
Egyet hátraléptem és csak hevesen elkezdtem rázni fejemet.
- Nem... nem, nem, nem, nem, NEM! - kezdtem el kifelé tolni, majd mikor elértük az ajtót gyorsan megpróbáltam rácsukni.
- Ho! Hallgass meg, kérlek! - tolta kívülről az ajtót, így nem bírtam rácsukni.
A kis szemét.
- Ooooo, nekem te neeee! Nekem te csak ne magyarázzá'! - próbáltam, már mindenhogy tolni az ajtót, miközben egyre dühösebb lettem.
- Ho, nem értesz semmit, kérlek, hagyj magyarázzam el! - állt az ajtó és fal közé, így kis híján rácsuktam az ajtót, szó szerint.
Gyorsan elengedve az ajtót kezdtem el távolodni ismét, de ő gyorsabb volt, így megfogta csuklómat.
- Jimin! - akartam kirántani kezemet, de ő csak szó nélkül mered kézfejemre.
- A gyűrűmh... - nézett rám könnyes tekintettel, amivel megmozdított bennem valamit.
Megsajnáltam.
- Az enyém vagy. - jött közelebb hozzám, de én mellkasánál fogva visszalöktem.
- Nem vagyok a tiéd. Nesze, itt a hülye gyűrűd, csak azért volt rajtam, mert addig meg akartam tartani, amíg vissza nem tolod az arcodat! - nyomtam oda mellkasának gyűrűjét, miközben egy hamis okot adva neki néztem szemébe.
Bele, azokba az elveszett és érthetetlen szempárokba.
- Seong Chung-Ho, miért hazudsz nekem? - nézett még mindig rám, majd kérdésétől elakadt lélegzetem.
Túl jól ismer, még mindig.
- Tudom, hogy szeretsz és te azt tudod, hogy én szeretlek! Szerinted miért jöttem hozzád?! - fogta meg ismét kezemet, majd egy könnycsepp folyt le arcán.
- Miért most? - néztem rá fapofával, míg belül teljesen szétestem.
Hihetetlen, hogy három év után mire képes.
- Tessék?
- Miért csak most jöttél haza? Miért csak most beszélsz velem?! Miért nem kerestél?! Miért nem üzentél?! Miért, miért, miért?! - akadtam ki teljesen, miközben vállainál fogva lökdöstem hátra felé.
Talán tekintetem tele volt dühvel és három év értetlenségével és kérdéseivel és ha tehette, még villámokat is szórt volna, amit Jimin teljesen jól érzékelt és teljesen jól tudta, hogy a kérdéseimre muszáj választ adni, viszont hosszú perceken keresztül csak riadtan meredt rám.
- Hogy voltál... Hogy voltál képes... Hogy tudtad ezt tenni velem? - kérdeztem tőle és dühvel valamint értetlenséggel teli külsőmet felváltotta a rideg mitöbb zord belső.
Ő még mindig csak riadtan szemezett velem, miközben könnyei, mint gyorsan folyó patak, úgy folytak le puffi arcán.
De még így gyönyörű volt.
- Énh... - szólalt meg végre, de én egy csókkal félbeszakítottam.
Nyaka körül átfonva karomat kapaszkodtam belé, míg ő derekamat szorosan tartotta.
Egyszerűen... olyan mámorító és megnyugtató volt, ahogy puha ajkai enyéimnek nyomódtak.
Szinte kikapcsolt az eszem és csak egy valamire tudtam koncentrálni: rá.
Kicsit eltávolodva tőle, fejemet vállára tettem, míg ajkaim súrolták nyakát.
- Hogy... lehettél ilyen... kegyetlen... - szólaltam meg ismét, majd megéreztem meleg könnycseppjeit államon.
- Miért tetted ezt velem...? - fúrtam fejemet jobban nyakába, amire ő nekidőlve az ajtónak derekamat szorosan magához húzta.
- Mert szeretlek. - válaszolt, majd felemelte fejemet, így bele tudtam látni könnyektől áztatott, piros szemeibe.
Olyan rég láttam már ezeket a szemeket, a puffi arcát, mégis... megváltozott.
- Mikor lettél te ilyen... lágy? - mosolyodtam el, amivel az ő arcára is egy kisebb mosolyt csaltam.
- Te tetted ezt velem. - komorodott el megint, majd most ő kezdeményezte csókunkat.
Ismét sikerült elvarázsolnia, de ez még rövidebb ideig tartott, ugyanis majdnem sikerült eldőlnünk.
- Park Jimin! Azt hittem fogsz, de barom! - csaptam meg vállát, amit azonnal meg is fogott.
- Ash, tehetek róla, hogy úgy csókolsz, hogy kikapcsol az agyam?! - jött utánam, majd megjegyzésére hátranéztem.
- Normálatlan...

Egy tea ivászat után cuccait felhordtam szobámba, míg ő levele után kutakodott.
- Tudom, hogy meg van! - nézett rám szórakozottan, amire megforgattam szemeimet.
- És ha meg va--
- TUDTAM! - szakított félbe, felém bökve.
- Mondom, ha figyelnél és meghallgatnál, HA meglenne MÉG, akkor mégis mit kezdenél vele?
- Hát... csak örülnék.
- A gyűrűd még meg van, örülj ennek. - tettem cuccait szekrényembe, mikor is ágyam nyikorgott egyet, majd Jimin hátulról megölelt.
- Sertkltk... - mormolta hátamba, amire felkaptam fejemet.
- Bajod van? - kérdeztem tőle, kezemet felemelve.
- Mondom, te nagyon süket, SZE-RET-LEK! - ordította fülembe, majd utána belepuszilt és gyorsan elfutott.
- Park Jimin! - szaladtam utána, fülemet fogva.
Istenem, mennyire hiányzott ez már nekem!
Lefutva lépcsőnkön gyorsan Jimin nyakába ugrottam, mikor is egy ismerős hang ránk szólt, pontosabban rám.
- Fiam! Szegény Jimint így letámadni! - kuncogott Anya, amire megigazítottam felsőmet, majd gyorsan a konyhába siettem.
- Ő kezdte! - ordítottam még vissza, majd elkezdtem vacsoránkat csinálni.

Épp a tányérokat szedtem elő, mikor valaki hátulról megölelt.
Park Jimin...
- Ki mer ilyenkor zavarni? - kérdeztem mosolyogva.
- Szerinted? - tette fejét vállamra Jimin.
- Miben segíthetek? - fordultam meg ölelésében, majd karjaimat nyaka köré fontam ismét, míg ő mellettem támaszkodott.
- Éhes vagyok. - jött közelebb, majd épp megcsókolt, mikor Anya jött be a konyhába.
- Csak nem megzavartam valamit? - kérdezte neki dőlve az asztalnak.
Jimin, ahogy tudott úgy pattant el tőlem, én meg gyorsan megfordultam és köszörülve torkomat kezdtem el kiszedni az ételt.
- É-Én most felmegyek. - sietett el gyorsan Jimin.
Ahh, valami nem változik!
- Már nem vagy éhes? - kérdezte Anya, amire kicsit elnevettem magam, de közben el is vörösödtem.
Jimin meg se hallva, amit kérdeztek tőle ment fel az emeletre.
- Szóval ilyesmik történtek, amíg nem voltunk itthon? - jött oda Anya, amire fapofával kezdtem el a tányérokat az asztalra helyezni.
- Fogalmam sincs, hogy mégis mire gondolsz. - próbáltam minél meggyőzőbb lenni, már amennyire sikerült.
- Ahhaaa, akkor kezdjem el ragozni, hogy mire is gondolok?
- Nem történt semmi. - tagadtam, majd elkezdtem kántálni, csakhogy túl lépjünk a témán.

A vacsora viszonylag csöndben telt, mikor is Apám megszólalt.
- Na és Jimin, mik történtek veled az elmúlt évek során?
- Nos, sikerült bekerülnöm egy vállalathoz, majd sikeresen debutáltam a bandánkkal, a BTS-el. - mondta mosolyogva, amire leesett az állam.
Hogy milyen banda?!
- Na hát, ez remek! Gratulálok, fiam! - mondta Apám mosolyogva és kihangsúlyozva a 'fiam' szót, amire elkomorodtam.
Jimin észrevette, ahogy csak szemezem ételemmel, így kezét combomra helyezte.
- Na és mit csináltatok itthon? - kérdezte Anya hirtelen.
Na szép.
- Nos, én is Chung-Ho e--
- Jazsottunk. - szólaltam meg teli szájjal, majd elkezdtem köhögni, mert egy nagyobb falat lecsúszott a torkomon.
- Ho! - pattant fel Jimin, majd hátamat kezdte el ütögetni.
Anya azonnal hozott egy pohár vizet, aminek a felét sikeresen kiöntötte.
Amint tudtam, megittam az összes vizet, ami valamivel segített, de még utána is néha felköhögtem.
Szép mentés volt, Ho, szép mentés.
Fulladásom után a vacsora továbbra is csöndben telt. Még véletlenül sem mertek megszólalni, mert még így is néha beköhögtem.

Miután mindannyian sikeresen befejeztük vacsoránkat, majd elmosogattam és Jimin néha lopott tőlem egy-két csókot, fáradtan dőltem be ágyamba.
- Ne aludj. - jött be Jimin is, majd neki támaszkodott az ajtónak.
- Miééééért?! - ordítottam párnámba, majd Jimin rám vetette magát.
- Mert még csak most jön a nap legjobb része! - kezdte el puszilgatni nyakamat, ami igaz jól esett, de csikizett is.
- Jimin. - szólítottam nevén, de ő meg se hallva folytatta azt, amit elkezdett.
- Park Jimin! - szóltam rá erélyesebben, de ismét süket fülekre találtam.
- Park ki-bebaszott Jimin! - löktem le magamról, amit egy nyekkenéssel viszonzott.
- Te teljesen megvesztél?! - térdelt fel és nézett rám dühösen.
- Nehogy már én legyek a hibás! - könyököltem fel és kezdtem el vele farkas szemezni.

Eközben odalent:

- Szerinted ez már az előjáték? - kérdezte Mrs. Seong férjétől.
- Nem tudom. Fiúkról beszélünk, mit várunk tőlük?
- Igazad van, de remélem gyorsan meg lesz a házasság, bár azt hallottam, hogy Jimin olyan szerződést írt alá, ami ezt nem engedi. - kötögetett tovább Mrs. Seong, miközben már fia esküvőjét tervezte, de ekkor eszébe jutott valami.

Odafent a szobába:

- Én nyertem! - csapta össze a kezét Jimin.
- Mit nyertél?! Te pislogtál! - pöcköltem meg orrát, majd felálltam és a fürdőbe mentem, volna.
- Hova mész? - fogta meg lábamat a földön ülő.
- Fürdeni.
- Jöhetek? - kérdezte szórakozottan, amire elengedtem egy műnevetést, majd kisétáltam a szobából.
Mily hülye.

A fürdést gyorsan letudva, egy törölközővel derekamon sétáltam vissza szobámba, ahol is Jimin már átöltözve várt rám ágyamban.
Telefonozott, de tudtam, hogy a képernyő mögül engem bámul.
Egy boxert és egy pólót kivéve kezdtem el felöltözni.
- Meddig akarsz még bámulni? - kérdeztem tőle, háttal állva neki.
- Amíg tudom élvezni. - válaszolt és pont ezt a választ nem vártam tőle.
- Perverz majom...
- Tessék?
- Nem mondtam semmit.
- De-de, hallottam!
- Akkor süket vagy. - bújtam be mellé, majd átkarolva felsőtestét, fejemet fedetlen mellkasára tettem.
És ekkor tudatosult bennem, hogy...
- Miért nem fürödtél? - kérdeztem fejemet felemelve.
- Mert már fürödtem. - válaszolt fejemet visszanyomva mellkasára.
- Akkor jó éjt.
- Hol marad a 'jó éjt' puszi? - hangjában hallottam, hogy mosolyog és milyen igazam is volt.
Felemelve fejemet egy olyan mosoly várt, amit még sose láttam tőle.
Igazi macsó és az az igazi perverz mosoly volt.
Egy rövid puszit adva neki fejemet vissza tettem mellkasára, majd próbáltam elaludni.
Hányszor is álmodoztam erről, hogy majd egyszer együtt fogunk aludni.
Egyszer majd újra mellettem lesz és ez a majd, ma jött el.
De... túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Hirtelen eszembe jutott egy nagyon nagy dolog, ami később még nagy bajba sodorhat minket.

   Fejemet felkapva néztem Jiminre, aki egyik szemét kinyitotta, majd mikor meglátta rajtam a riadtságot azonnal kérdőre vont.
- Mi a baj?
- Jimin... nekem van valakim.